Apa
2010 augusztus 12. | Szerző: Nurse
– Nem megy ez nekem!
Apa a televíziót nézte, közben kávét ivott és csüggedten megismételte:
– Nagyon nem megy ez nekem!
– Mi nem megy neked? – kérdezte Anya a másik szobából szórakozottan. Éppen az ágyneműt húzta át, félig belebújta a paplanhuzatba, hogy aztán könnyebben igazíthassa helyére a sarkokat. A párnákkal éppen végzett, amikor meghallotta Apa hangját a nappaliból.
Apa nem felelt azonnal. A betörőt nézte, aki éppen belépett a nyitott ablakon – persze csak a tévében. Fekete mackónadrág, póló, fekete sapka, már ahogy a betörőéknél szokás. Éppen kipakolta a szekrényből a ruhákat, a fiókokban pénzt keresett, kis dobozkákban ékszereket. Közben persze nem felejtett el egy-egy gyanakvó oldalpillantást küldeni a kamera felé. Hirtelen megmerevedett, talán valami kis neszt hallott, de nem jött senki, talán csak a szél lebbentette meg a függönyt. Kényelmesen kihordta a tévét, a DVD lejátszót, benézett a hálószobába, ahol a házigazda az igazak álmát aludta, majd a szürke Opel elhúzott a szomszéd kapu elől az éjszakába.
Apát a reklám felerősödött hangja hozta vissza a valóságba.
– Egyszerűen nem áll rá a kezem!
– Mire? Mire nem áll rá a kezed? – Anya megjelent az ajtóban. Kezében az éppen lehúzott szennyes nagy gombóccá összegyúrva.
– Á, Te! – Anya indult volna vissza, hogy folytassa a megkezdett munkát – Ne legyél már ilyen kishitű! Majd sikerül, ha ma nem, akkor holnap! Vasasné is mondta, hogy szól az érdekedben. Mások is voltak már munkanélküliek és mégsem állt meg a világ!
– Vasasné! Ugyan! Vasasnénak csak a szája jár, még talán örül is, hogy szívességet kértél tőle, így legalább tovább henceghet, hogy milyen fontos ember az ura. Nem forog ez a vacak kerék!
– Csak nem arról a hülye porszívóról beszélsz? Azt hittem a munka miatt vagy … Á, hagyjuk! Holnap majd beadom a szerelőhöz!
– Nekiugrok újra! Még, hogy szerelő!
– Ne ugorj neki! Jó az úgy, ahogy van!
– Zsolti itthon van? – kérdezte lemondóan Apa.
– Átment Bajorékhoz. A kis Zolika hívta valami szülinapi buliba.
– Idén az sem lesz. Szülinapi parti, ha nem kapok munkát, az is elmarad, meg a nyaralás.
– De kapsz, az Isten áldjon meg! Miért ne kapnál?- fortyant fel Anya.
Apa csak bólintott, ki akart osonni, hogy a további beszélgetésnek elejét vegye, de Anya visszahúzta.
– Esetleg Bajor is segíthet!
– Bajor? Összefutottam vele az iskola előtt. Éppen Zsoltira vártam. Jött a flancos Volvójával, öltönyben, napszemüvegben, a lejátszóból üvöltött a zene. Ki se szállt a kocsiból, ott terpeszkedett, hogy mindenki lássa, nem akárki ám ő! Majd pont ő fog segíteni!
– Ne legyél már mindenkivel ennyire bizalmatlan! Ha tudná, hogy felszámolták a céged és munkanélküli vagy, biztosan segítene. A felesége olyan kedves nő. Egymás mellett ültünk a szülői értekezleten.
Anya megállt egy pillanatra, mintha éppen akkor jutott volna eszébe valami, visszalépett Apához és így szólt:
– Ha tudni akarod, megfigyel.
– Kicsoda?
– Hát a Zsolti!
– Miért? Mondott valamit?
– Semmit – Anya kuncogott – Csak azt, hogy Apa mindig a suli körül mászkál.
– Ez azért nem olyan nagy megfigyelés – közben arra gondolt, hogy hány hónapja ténfereg már az iskola körül, hány hónapja lődörög az utcán egész nap, hogy ne kelljen szembenéznie azzal, hogy nincs munkája, hogy az asszony tartja el, hogy hiába kopogtat bárhol, zárt ajtókat talál. Olyan megalázó helyzet
– Talán szégyell? Nem szerei, ha megvárom?
– Azt nem mondta.
– Persze, inkább a barátai! A Volvós Zolika…
– Ugyan! Mindig odaszalad hozzád!
– Odaszalad! Aztán egyszer csak nem szalad oda, mert szégyelli, hogy az ő apja nem flancos autóval megy érte.
– Miket beszélsz? Ezt a hülyeséget!
– Ez egyáltalán nem hülyeség! Kinek kellek én?
– Nem vagy normális! – szólt még vissza Anya, miközben a szennyest bevitte a fürdőbe.
– Á, semmi! Nem érdekes. Megnézem, mi baja, ennek a vacak porszívónak!
Pillanat
2010 július 14. | Szerző: Nurse
Hagyd meg nekem azt a
pillanatot!
Azt, amikor hosszú kamaszkezeiddel magadhoz húzol, pehelyborostás
arcod
szorítod az
enyémhez.
Alig hallhatóan a fülembe súgod: “Szeretlek, Ides!”
Hagyd meg nekem azt a
pillanatot!
Azt, amikor én még
szorosabban ölelem a derekad, – fel sem
érek magasabbra –
szinte érzem a véred lüktetését, a véredét, mely egykor enyém volt.
Felnézek rád elérzékenyülten, hogy visszasúgjam: “Én is! Én is
szeretlek,
Kisfiam!”
Pedig szívem szerint
világgá kiabálnám.
Csak oda
2010 június 15. | Szerző: Nurse
– Kiújult? – kérdezte alig hallhatóan a nő, miközben a
fel-felbuggyanó sírással küzdött. A kórházba jövet felkészült ugyan mindenre, legalább is azt hitte, de most
mégis minden olyan valóságos. Rémesen valóságos. Az orvos arcán sem
látott semmi biztatót.
– Sajnos nem. – hallotta valahonnan, nagyon messziről a választ, de volt valami rettenetesen
idegesítő is abban a két szóban. Nem értette, miért nem tud örülni neki.
Micsoda marhaság! Miért nem
érzi azt a boldogságot, mint eddig mindig, amikor negatívok lettek a leletei.
Öregszem, gondolta magában. Rettenetesem öregszem.
– Szétszóródott. Az egész teste
tele van áttétekkel. Sajnálom. Nincs mit tenni, csak a fájdalmait tudjuk
csillapítani. Ha tudok valamiben segíteni…
Az utolsó mondatnál aztán berobbant az elméjébe
a kőkemény valóság. Hoppá! Biztos, hogy ennek
kell következnie? Valaki összekutyulta a forgatókönyvet! Emberek! Akkor én most … halálra
ítéltettem?
Milyen
érdekes, gondolta, miközben kitámolygott az orvosi szoba ajtaján. Süt a
nap. Minden olyan, mint tíz perccel ezelőtt. A kórház folyosóján a
szokásos nyüzsgés, beteghordók rodeóztak a tolókocsis bácsikákkal, itt
egy infúziós állvány, ott
egy levél nélküli fikusz. Még a szakadozott asztalterítő is az
ebédlőben, az is ugyanolyan, mint tíz perce, csak éppen fordult egyet a Föld.
A kórház portáján megállt egy pillanatra, csak egy percre,
hogy összeszedje a gondolatait. Belekotort a táskájába, hogy a
kocsikulcsot kihalássza, de nem járt sikerrel. Még ez is! Körülnézett,
hol lehetne leülni, megkeresni azt az átkozott kulcsot. Talán nem is
kocsival kellene mennie, még történik valami, amilyen feldúlt állapotban
van, gondolta, de aztán elmosolyodott. Hát nem mindegy? Most, vagy hat
hónap múlva?
A sürgősségi előtt volt néhány üres szék, hát leült az egyikre.
Ölébe ejtette a táskát, behunyta a szemét és sorba
vette, mit kellene tenni, mi legyen a következő lépés.
Otthon nem szólhat a dologról. Az olyan lenne,
mintha készakarva csinálta volna. Ki a fene lenne
képes elválni egy haldoklótól? Márpedig, ha a
férfi menni akar, hát menjen, nem fogja
megakadályozni a boldogságát. Az a nő fiatal és
egészséges. Mellette nem kell majd attól rettegni, hogy milyenek lesznek
a következő eredmények, mikor kell újra kórházba vonulni hetekre. Az a másik
nem fog öklendezni a kemoterápia alatt, nem hullik ki a haja,
nem lesz gyenge és fáradt a házimunkához, hogy az
egyéb dolgokról ne is beszéljen. Vele lehet majd
utazni, világot látni, túrázni … szeretkezni.
A nagyanyja
mindig azt mondta, hogy csak akkor szabad összeveszni, ha teljesen
elkerülhetetlen. Ha az ember képes befogni a száját, lenyelni, amit
mondani akart, akkor egy csomó kellemetlenségtől kíméli meg magát. Egy
szép napot, vagy kellemes estét szerezhet magának.
Ezt teszi most. Szerez pár kellemes estét … nekik.
„Na, nehogy
már szentimentális bolond legyél”, mondta csak úgy magában. Ez a dolog tehát elintézve, úgy,
hogy nem lesz elintézve. A gyerekeknek sem kell szólni. Külföldön vannak
mindketten. Ráérnek hazajönni majd, ha muszáj lesz. Kicsit haragudni fognak biztosan, hogy nem
szólt nekik, de majd megbékélnek. Ez a világ rendje. Születünk,
meghalunk. Meg fogják érteni. Tényleg meg fogják érteni?
Nem, de arra sincs szükség, hogy
hiú ábrándokat kergessenek, mint eddig. Ezer és ezer féle gyógymód, egy
halomnyi pénz és az eredmény? Egy siralmas, szánalmas senki, aki itt ül
egy undorító, koszos, kórházi széken és önmagát sajnálja
ahelyett, hogy élvezné azt a keveset, ami még megadatik.
Egy kisfiú lépett oda hozzá.
Megfogta a kezét, és egy szem ragacsos cukorkát nyomott a markába. A
fiú anyja félszegen elnézést kért, de mosolyogva leállította. Nem
történt semmi végzetes. Egy kedves kisfiú megosztotta vele a féltett
cukorkáját. Lehet ennél szebb ajándék a mai napon?
Hirtelen elhatározással felállt és
elindult a szemben lévő pláza felé. Ma. Igen ma olyan dolgokat fog
tenni, amit eddig soha. Élvezni fogja az életet.
Talán még be is pasizik! Na, az lenne ám csak morbid dolog! – Mikor találkozunk legközelebb? –
Várj, megnézem, mikor lesz randim a temetkezési
vállalkozóval!
Na,
jó! Ilyen messzire nem megy el, de egy hatalmas adag somlói galuskát
biztosan eszik, meg kínait pizzával, és sörrel fogja leöblíteni, Nagyon nagy
adag sörrel. Barnával. Kit
érdekelnek a görcsök és a diéta?! Éveken át szinte nem is evett mást, mint roston sült csirkét
párolt rizzsel és salátával. Nem olyan rossz az sem, de egy jó pizzának a
nyomába sem érhet.
Moziban sem volt már vagy tíz éve. Odalépett a pénztárhoz és a
kedves arcú gyermeklánytól megkérdezte, mikor
kezdődik valami romantikus film. Arra szeretne jegyet venni. Csak semmi
háborús, gyilkolászós, értelmetlen halálos marhaság! Arra most igazán
nincs ráhangolódva. Legyen valami szerelmes, érzelgős limonádé inkább,
aminek a végén a hősnő a fehérlovas királyfi
karjaiba ájul. Kis pityergés belefér, de csak diszkréten! A lány a „P.s.
I Love you”– t ajánlotta, egy óra múlva kezdődik.
Hát legyen! Addig körülnéz egy kicsit.
Az egyik kis üzlet kirakatában fehérnemű kellette magát a szivárvány minden színében. Valódi
csipkecsodák. Olyanok, amik mellett mindig csak elsietett, mert nem
tartotta ildomosnak meglett asszony létére ilyet hordani. Hirtelen
ötlettől vezérelve lépett az üzletbe. Természetesen itt is fiatal az
eladó, miniszoknyás szépség. Mosolyogva
köszöntötte, majd megkérdezte, miben segíthet.
– Valami nagyon szépet szeretnék –
válaszolt bizonytalanul. Egy csipkéset, de nem tudok dönteni.
– A színről van valami
elképzelése? – a lány még mindig mosolyogott.
Egyet
tudott csak, nem akar feketét. De, hogy mégis
milyet… A lány, látva a tanácstalanságot az arcán ismét kérdezett:
– Milyen
alkalomra?
Hát még
olyan is van? Alkalmi melltartó? Most mondja meg ennek az ártatlan
kislánynak, hogy temetésre lesz? Nem, nem hozhatja zavarba szegényt.
– Elutazom. Utazáshoz! – csillant fel benne az egyetlen
lehetséges jó válasz. – Tudja, pirosat szeretnék! Meggypirosat!
Mindig vágyott egy meggypiros,
csupacsipke csodára, de a férje szerint olyat csak a kurvák hordanak.
Így mondta. Bele a szemébe. Azért kíváncsi lenne rá,
hogy az új lány milyet
visel? Neki mondja-e a férfi, hogy a piros
fehérnemű közönséges?
Ahogy a próbafülkében nézte magát a tükörben, szörnyű magány tört rá. Árnyéka csak egykori önmagának. Fakó bőr, gyér haj, beesett,
mélyen ülő szemek, lötyögős ruha, mintha a saját
öreganyja nézne vissza rá. Könny szökött a
szemébe.
Mindaz a
szabály, amelyek szellemében felnőtt – addig nyújtózkodj, ameddig a
takaród ér, fizesd pontosan az adósságaidat, bánj tisztességgel az
emberekkel -, érvényét vesztette ebben az új helyzetben. Küszködve
próbálta megőrizni a nyugalmát, de nagyon nehéz volt.
Végül egy kisebb vagyont hagyott
ott a kedves, mosolygós eladónál, pedig tudta, hogy azt a meggypiros
gyönyörűséget soha nem fogja felvenni ebben az életben.
Kifele menet
aztán alkudozni kezdett: – Nem lehetne meghalás nélkül a mennybe menni?
Abban biztos volt, hogy a mennybe
fog menni, az anyák mind oda kerülnek, de milyen lehet a mennyország? Csakis
olyasmi, mint Alaszka. Kicsi kora óta dédelgetett álma volt, hogy
eljusson Alaszkába, talán a sok kalandregény, vagy a tévében látott
filmek, maga sem tudta már, hogy honnan jött ez a különös ragaszkodás a messzi földhöz. Sokat álmodott a gyönyörű, kék
égről, a fenyvesekkel tarkított hegyoldalakról, a vágtató folyókról, a
gleccserekről, grizzlykről, kutyaszánversenyekről az érintetlen hómezőn.
Igen, ilyen lehet a mennyország.
Igen ám, de a gyermekkori álmok a vadonról, az aranyásókról, a
végtelen fenyvesekről, a vad folyókról teljesen elérhetetlennek tűntek egy halandó ember számára.
Észre sem vette, hogy kilépett a
napfényre. A mozi! – jutott eszébe, de nem ment vissza, valahogy már nem
volt olyan jó ötlet az egész. A Pláza előtt, a padon egy lány ült
egyedül. Odalépett hozzá és pár kedves szóval nekiajándékozta a
mozijegyet. Legalább a napi jó cselekedet is megvolt, gondolta kicsit
szomorúan, aztán csak elindult, amerre a lábai vitték. Úgysem várja
senki, mit is csinálhatna otthon a négy fal között?
Lassan
haladt. Egyre csak jártak a gondolatai össze-vissza. A tér túloldalán
egy templom állt. Éppen harangoztak. Akaratlanul
oda vitte a lába.
Benn kellemes hűvös és jótékony félhomály fogadta. Régen járt
Isten házában. Nem is annyira Istentől, mint a fekete ruhás paptól
tartott. Rossz emlékeket idézett a reverenda. Rég volt. Egész este az
anyja ágyánál üldögélt. Fogta a kezét, hallgatta az egyre fáradó
lélegzetét. Iszonyú volt a tehetetlenség, pedig tenni akart valamit,
olyan nagyon akart valami kézzel foghatót. Ha csak egy pohár vizet
hozhatott volna, vagy a párnát megigazítani, de nem engedték. Kicsi még,
azt mondták, csak üljön szépen és búcsúzzon.
Aztán pap jött a haldoklóhoz. Fekete kabátja
valami ismeretlen, rossz szagot hozott és csurom vizes volt a sok
esőtől. Már több napja esett akkor, minden csupa sár és latyak volt, a
pap cipőjéről a víz hatalmas tócsába gyűlt az ágy mellett. Félt a paptól. A vasárnapi misén mindig nagyon dörgedelmes
beszédeket mondott, és a legváratlanabb időben jelent meg fekete
reverendájában a játszadozó gyerekek között, hogy
valami kárhozatról és bűnhődésről beszéljen, amit akkor egyikük sem
értett. Mint egy varjú.
Aznap kiküldte őt a
szobából a tiszteletes.
Akkor látta az anyját élve utoljára.
Vajon mit érez az ember
élete utolsó perceiben? Ki tudja? Talán csak pontosan szemügyre vesz
mindent. Minden egyes virágot, minden levelet, minden falrepedést,
mintha más dolga nem is lenne, mint tanulmányozni ezeket a rajzokat.
A templom üres volt. Leült a hátsó
padba, tekintetét a keresztre feszített Krisztuson nyugtatta. A
feszületet kékes, pirosas színnel festette meg a kívülről beóvakodó
fény, valami egészen rendkívüli erőt sugárzott, valami felkavaró,
ugyanakkor megnyugtató őserőt.
Akkor, ott zokogni kezdett. Maga sem értette, hogy veszthette el az önuralmát, de hangosan belekiabálta Isten
fülébe, hogy – Elhagytál! Igen, magamra hagytál! Miért, mondd Isten,
miért?
Talán a
zajra, vagy a kiabálásra előjött a pap. Nem utasította rendre, nem
küldte ki a templomból, csak némán a nő vállára tette a kezét. Amikor
úgy látta, hogy alább hagy a zokogás csak annyit mondott: – Ne feledd,
Isten tudja, mit cselekszik! Ha valamit elvesz, ad is helyette.
– De én meg fogok halni! Nekem már
nem lesz időm megvárni, hogy kapjak valamit cserébe! Tőlem az életet
veszi el! – mondta a nő alig hallhatóan.
– Hmm. Gondolkozz csak! Nem akarok én itt neked
az örök élet eljöveteléről beszélni, sem Isten országáról, sem
mennyországról, de biztosan oka van annak, hogy Isten ma idevezérelt,
ebbe a templomba. Nézz körül, hátha megtalálod a megoldást! – mondta a
pap, összekulcsolt kézzel elmondott egy
Miatyánkot, majd sietősen távozott.
Akkor, ott a
falon, a szentképek között meglátta a hegyeket, a
kék eget, a rohanó folyót. Talán mégis lehet! Lehet meghalás nélkül a
mennyországba jutni, vagy éppen a mennyországban meghalni.
Az este már lázas készülődésben
találta. Nem sok mindent csomagolt. Egy kis bőröndbe belefért minden.
Lefekvés előtt még kibontotta a borítékot, amit az utazási irodában
kapott, hogy még egyszer megnézze a repülőjegyet. Egy jegy átszállással
Anchorage-ba. Csak oda.
Jelek
2010 június 4. | Szerző: Nurse
Voltak bizonyos jelek.
Naná, hiszen jelek mindig vannak, csak ez ember lánya nem elég okos, hogy ezeket a jeleket értelmezni tudja. Az is megeshet, hogy értelmezzük, de egyszerűen könnyebb, ha hátat fordítunk a problémának, megkerüljük, elhárítjuk, kerékbe törjük, felnégyeljük, szőnyeg alá söpörjük, bármit inkább, csak a szemébe ne kelljen nézni. Pedig mennyi kínos perctől kímélnénk meg magunkat, ha az első, a legapróbb gyanús dolognál ellenlépéseket foganatosítanánk.
Nálam is voltak jelek.
Az első úgy tavasz tájékán jött, amikor szép sorban kipakoltam a téli ruhákat, hogy helyet csináljak a könnyebb, nyári daraboknak. Aztán, ha már elővettem a szoknyákat és rövidnadrágokat, – Egy életem, egy halálom, én ezt bizony felpróbálom! – csatakiáltással egymás után bújtam bele az ominózus ruhákba. Csakhogy! Valami történhetett velük a hosszú téli napokon, mert bizony egytől egyig összementek. Valószínű, a meleg víz, vagy az új mosószer, vagy a téli hideg nem tett nekik jót, mert valahogy egyik sem akart úgy állni, ahogy kellett volna. Némelyiket csak iszonyú levegőmegtartóztatás árán tudtam összegombolni. Sallallallalé! – Megyek vásárolni! – szóltam életem párjának, aki csak egy halk miértet tudott kinyögni, de készen voltam a válasszal rögvest – összementek a ruháim! – szóltam vissza az ajtóból és még örültem is, hogy végre új ruhatáram lesz, nem kell azokat az unalmas farmerszoknyákat hordanom.
Igen a jelek.
Talán hamarabb felfigyelek rájuk, ha nem utolsónak megyek minden este fürdeni, amikor már teljesen párás a tükör, hogy véletlenül se láthassam magam benne, vagy, ha reggel nem törődök férjek gyöngyével és villanyt kapcsolok öltözködés közben. De nem tettem. Így visszagondolva, kár volt.
Az is gyanút kellett volna keltsen, hogy egyetemista nagyfiam, elsőszülött drágaságom, amikor a hóna alá húzott, hogy egy cuppanós puszival fejezze ki ragaszkodását, rendre így szólított meg: – Na, gyere kis Buddhám! – Én meg még dagadtam is a büszkeségtől, és magamban azon örvendeztem, hogy – lám, lám, felnőtt az én drágaságom, végre elismeri, hogy okos és bölcs asszony az anyja, telve szeretettel, és ennek az észrevételnek kellő képpen hangot is ad.
Ha ezekre nem is, de Éva néni áhítatos figyelmére már mindenképpen gyanút kellett volna fognom. Szinte naponta találkoztunk, és naponta végigmért azzal a nézéssel, amivel csak a Szűzanyát szokták az asszonyok a kápolnában, mielőtt térdet hajtanak az oltár előtt. A tekintete megállapodott a hasamon, elmosolyodott, és továbbsietett. Egy nap aztán bátortalanul megszólított. – Tudom, hogy még nem akarja mondani senkinek, de megkérdezhetem, mikorra várja? – Azt hittem rosszul hallok, nem is nagyon értettem a kérdést azonnal, majd zavart magyarázkodásba fogtam holmi összegyűrődött pólóról, meg kardigánról. Magamban meg csak azt gondoltam, hogy kérek a habókos kis öregasszonynak időpontot a szemészetre.
Itt talán már erősebben kellett volna koncentrálnom, de szaladtak a napok, folytak a hetek, nem volt idő ilyen csipp-csupp ügyel foglalkozni. Egy nyár végi napon történt, hogy látogatóba mentünk öcsémuramékhoz. Nagy lelkesen mutogattuk a nyaralás alatt készült képeket, különös tekintettel a tengerre, a naplementére, a fehér homokra, amikor öcsémuram váratlanul megszólalt. – Aktivisták is jöttek? – Értetlenségemet látva még hozzátette – a Greenpeace-től. Láttam ott, az előző képen egy partra vetődött bálnát!
Naná, hogy én voltam azon a képen, bronzbarnán, cuki kis fürdőruhámban napozva. Hát tehetek én róla, hogy ilyen hálátlan géneket örököltem? Na, meg ugye a kor is szépen eljárt felettem, már a nagyobb gyerekek is néniznek, és csókolommal köszönnek a házban. Különben meg kit érdekel egy csipkelődő öcs véleménye? Tudja is ő, milyen egy kövér nő! Messze vagyok én még attól, gondoltam magamban, kicsit dúlva – fúlva, de hogy mennyire nem volt igazam, az a következő hétvégén derült ki.
Anyámékhoz mentünk a hegyre. A kutyák messziről ugattak, apám a pincéből jött éppen, a konyhában hangzavar.
– Vendég van a háznál, – súgta apám félúton – itt vannak Mari nénédék.
Mari néném amolyan szókimondó fajta, az egész család féli a véleményét, és vigyázza minden szavát, nehogy a néni elefántot csináljon a bolhából. Kis gombóckával a torkomban siettem a házba, hogy mielőbb túl legyek a találkozás procedúráján, amikor Mari néném csípőre tette a kezét. Ez a mozdulat semmi jót nem ígért, hát még a fogadj Isten!
– Azt a nemjóját! De jól nézel ki! – kiáltott fel a néni, ami az ő olvasatában annyit tesz, hogy „a fenébe lányom, de meghíztál, mióta nem találkoztunk!”
Akkor, ott, a konyha hűvösében, Mari néném ölelő karjai között fejtettem meg a jeleket és fogadtam meg szentül, kisdobosbecsszóra, hogy holnaptól szigorú fogyókúrába fogok.
Azóta várom a holnapot.
Világbéke
2010 április 19. | Szerző: Nurse
Délelőtt még a Világbékéről beszéltél.
Na, jó, ez azért kicsit túlzás, de emlékszem, ahogy emelkedett hangon szónokoltál valamiféle faji és vallási egyenlőségről, meg arról, hogy a te szemedben minden ember egyforma, csupán csak annyi a dolga, hogy betartsa a számodra olyan fontos társadalmi normákat és törvényeket, eleget tegyen az elvárásaidnak. Ne lopjon, hazudjon, ne öljön embert, ne cigizzen a lépcsőházban, és pórázon sétáltassa a kutyát. Azt mondtad, ha ugyanazt a nyelvet beszéli, ha büszkén vallja magyarnak magát, akkor nem számít, hogy milyen a bőre színe, hogy templomba jár-e, vagy a pártszékházba.
Egészen belemelegedtél.
Arra is jól emlékszem, hogy mennyire szégyelltem magam akkor. Azt gondoltam, hogy itt ez a nagyszerű ember, és mennyire sajnálom, hogy én nem tudok hozzá hasonlóvá válni. Úgy gondoltam délelőtt, hogy talán rossz volt a neveltetésem, vagy a génjeimmel van probléma, vagy a szocializációm lehet a hibás, de leginkább biztosan saját magam.
Aztán délután lenyírtad a füvet.
Milliméterre pontosan az ablakaid alatt, egy centivel sem többet, pedig az egész zöld terület alig volt pár négyzetméter.
Nem szóltam akkor, de magamban hálát adtam a sorsnak, hogy én képtelen lennék ezt tenni azzal a szép zöld gyeppel, még akkor sem, ha a lusta szomszédasszony – szerinted csak segélyért tud sorba állni, meg halomra szülni a gyerekeket, akinél már az áramot is kikapcsolták, de hál’ Isten hamarosan kilakoltatják – egész nyáron rá sem néz.
Azon a két percen és tízforintnyi áramon mégsem múlhat a Világbéke. Vagy igen?
Indulj el egy úton
2010 április 8. | Szerző: Nurse
„Indulj el egy úton
Én is egy másikon
Hol egymást találjunk
Egymáshoz se szóljunk”
Mint gyermekkoromban annyiszor, lábaimat magam alá húzva ülök a frissen sarjadt, zöld fűben. Felettem a kék ég, előttem a cseresznyevirágzás. Két hatalmas fa. Apám ültette mindkettőt. Festeni sem lehetne rájuk több virágot. Az alsó ágait hosszúra metszette, ne kelljen az unokáknak létráról gyümölcsöt szedni, csak kinyújtják a karjukat, ha eljön az idő. A fekete, ropogós cseresznyék ideje. Most fürtökben, szemmagasságban virágcsokrok, rajtuk méhek zsongnak szorgosan. Kőhajításnyira a tyúkudvar. A vén kakas a szeme sarkából figyeli minden mozdulatom, a tyúkok bátrabbak, alig karnyújtásnyira önfeledten kapirgálnak. Élvezik a tavaszt. Igazuk van. Én is ezt teszem. Dúdolom a dalt, ami már napokkal ezelőtt befészkelte magát a tudatomba.
„Indulj el egy úton…” Szemem akaratlanul is az utat nézi. Fehér murvával felszórt aprócska ösvény. Épp egy kocsinyomnyi. Ezen indultam sok-sok évvel ezelőtt, ezen térek vissza mindig, amikor békére vágyom. A bástya itt-ott düledezik, a szomszéd szőlőt gaz borítja, a sarki pince oldala bedőlt, a rétet a ház mellett benőtte a galagonya.
„Én is egy másikon…” A hegyre vezető ösvényt is elnyelte az erdő. Gyermekként tavasszal azon indultunk ibolyázni. Alig vártuk a jó időt. Ismertünk a hegyen minden fát és bokrot. Minden öreget és fiatalt. Tudtuk, hol kapunk egy almát, hol egy darab kalácsot, melyik kútban a legjobb a víz, melyik réten nő a legfinomabb sóska. Néha a tilalom ellenére felmentünk egészen a szikláikig. Végig a Kályhavállán, aztán a hegyet megkerülve a bányaúton jöttünk haza. A hatalmas sziklaembereket régen elnyelte a bánya, az ibolyát a bozót, a kutak kiszáradtak, az emberek elköltöztek. Ma már nem ismerem egyiket sem, talán csak az utakat.
„Hol egymást találjuk…” A szomszéd néni otthon fekszik kiterítve, a másik pár hónapja halt meg. A Hosszú féle birtokot eladták, a falu felőli oldalon már csak osztrákok vannak. Elfordulok a hegytől. Nézem a völgyet, az örökké zöld fenyvest, az utat, ami átvisz a Véndekre. Emlékfoszlányok tolakodnak elő újra. Izgalmas kirándulások a vadnyomokkal teli erdőn, a szamóca íze, a frissen szedett gomba illata, az egészséges félelem. A napozó siklók, akik miatt kilométereket kerültünk, a békák pazar hangversenye.
„Egymáshoz se szóljunk…” Ugat a kutya. Idegenek jönnek, majd mennek némán. Köszönés nélkül. Nem hegyi emberek. A hegy törvénye nem engedi, hogy köszönés nélkül elmenjen valaki a ház előtt. A gyereknek elsőként tanították meg a tiszteletadás szavait. Még ma is azon kapom magam, hogy a városban is előre köszöntöm az embereket.
Dúdolom a dalt. Rágcsálom az apró sóskaleveleket, szólok a kutyának, hogy legyen kicsit csendben, aztán felkelek, tyúkhúrt szedek a tyúkoknak, megölelem apám, s anyám, és elindulok vissza az úton. Azon a másikon.
Felhőangyalok
2009 december 23. | Szerző: Nurse
Egyszer volt, hol nem volt, a Városházán innen, a Hipermarketen
túl, a nagyváros hideg panelrengetegében élt egy szegény özvegyasszony három
gyermekével. Gyönyörű, aranyhajú, kékszemű kislány volt valamennyi, aki csak
rájuk nézett, felvidult. Nagyon szemrevaló, szorgalmas volt az asszonyka is,
akadt volna kérője szép számmal, de ő nem akart mostohát az árváinak, így
valamennyit visszautasította. Kora reggeltől késő estig keményen dolgozott
szegény, de még így is ritkán került vaníliás krémtúró az asztalra, pedig azt
nagyon szerették a gyerekek.
Bármennyire szegények voltak is, azt sohasem mulasztotta el az
özvegyasszony, hogy esténként maga köré vonja apróságait, és a képzeletük
szárnyán elrepítse őket Meseországba. Csodaszép történeteket tudott az erdő
mélyén szorgoskodó törpékről, délceg hercegekről, gyönyörűséges
királylányokról, erdőn-mezőn lakó állatkákról, a gyerekek mégis legjobban a
felhőkön lakó angyalkákról szóló meséket szerették.
Boldogan hallgatták, hogy a felhők fölött apró, aranyszárnyú
angyalok tanyáznak, akik pihe-puha vattapárnáikról figyelik a földön lakó
gyerekeket. A jókat megjutalmazzák, egy titkos kívánságukat teljesítik. Fenn az
égben tündérek sürögnek-forognak, csokoládét főznek, cukorkát csomagolnak, apró
törpék játékokat készítenek fáradhatatlanul. Hál’ Isten, sok a dolguk, mert
nagyon sok jó gyerek él a földön.
Mindig nagy figyelemmel hallgatták a csöppségek ezeket a történeteket
egészen addig, míg a szemük le nem csukódott. Gyakran még álmukban is
folytatódott a mese, csodálatos havas tájakon, hótól roskadozó fenyőfák között,
őzikékkel és manócskákkal kergetőztek, madarakkal bújócskáztak, hóemberrel
hógolyóztak.
Közeledett a karácsony. A szegény özvegyasszony szomorkodott
eleget, gondolkozott, hogy is lephetné meg kislányait valami kis ajándékkal az
ünnepen, de egy forint nem sok, annyi sem volt a bugyellárisában. Egy nap el is
sírta bánatát a szomszédasszonyának, nem vette észre, hogy a legkisebb lánya a
közelben van, és minden szavát hallotta. Futott is az rögtön a testvéreihez a
hírrel, potyogtak a könnyei, mint a záporeső. Mi lesz most a ünneppel, hogy
lesz nekik karácsonyuk fa nélkül, ajándék nélkül?
A legidősebb testvér gondolt egy merészet; „sose búsuljatok,
húgocskáim, majd a felhőangyalok segítenek” mondta a testvéreinek. Fogott egy
lapot az irkájából, és egy szívhez szóló levelet írt az angyaloknak. Őszintén
elmesélte nekik, hogy ki is ő, honnan hallott róluk, mennyit segít az
anyukájuknak, milyen szorgalmasan tanul, és a segítségüket kérte, hogy a
testvéreinek, meg az anyukájának örömet szerezhessen karácsonykor. Magának nem
kért semmit, anyukájának is csak egy kesztyűt, mert mindig jéghideg a keze,
mire hazaér a munkából, a húgainak is csak egy kis fenyőfát, aztán azt majd ő
feldíszíti szépen a rajzórán tanult papírdíszekkel.
Fogta a lapot, beletette egy borítékba, aztán az iskolából
hazafelé bedobta a postaládába.
Nagy volt a sürgés-forgás a postán. Ezer meg ezer küldeményt
kellet válogatni, osztályozni, időben kézbesíteni, mert az mégsem járja, hogy a
karácsonyi üzenetek késve érjenek célba. Szorgalmasan dolgozott Postás bácsi,
amikor egy aprócska borítékra lett figyelmes. Gyöngybetűkkel címezték bizonyos
Felhőangyaloknak, Felhőországba. Ezen még nem is akadt volna fenn az öreg, de
óriási hiba történt, ugyanis nem volt a borítékon irányítószám! Forgatta,
nézegette a levelet, aztán levéltitok ide, levéltitok oda, kinyitotta a különös
küldeményt, annyira kíváncsi volt, ki küldhetett irányítószám nélküli levelet.
„Nocsak, nocsak, Kovács Anna, Szegfű utca
a vén postás, „majd elrendezem én ezt a dolgot a te angyaloddal”, azzal fogta a
borítékot, a zakója zsebébe tette, senki meg ne lássa, hogy nem végzi rendesen
a munkáját. Dolga végeztével, nyakában jó meleg sállal, szeme sarkában
mosollyal egy barátjához vette az irányt. Tudta már, mit kell tennie.
Elérkezett karácsony napja. Az özvegyasszony szomorúan nézte a
lányait, milyen izgatottan várták az estét, tudta ő, hogy itt már csak a csoda
segíthet, mert nem sikerült még egy aprócska fát sem szereznie. Megették
szerény kis vacsorájukat, meghallgatták a rádió karácsonyi énekeit, aztán éjfél
körül ünneplőbe öltöztek és elmentek az éjféli misére. Ott a nagyobbik lányka
még egy imát mondott, hogy a Felhőangyalok időben érkezzenek, és a szerettei
örüljenek az ajándéknak. Alig hogy hazaértek megszólalt a csengő. Kinyílt az
ajtó, és ott ált egy aprócska karácsonyfa, szépen feldíszítve, mellette négy
kis dobozban ajándék, egy kosárkában gyümölcs, cukorka és csokoládé. A gyertya
fényénél csillogó szemekkel olvasták a kísérőkártyát: „Boldog Karácsonyt
kívánnak a Felhőangyalok”.
A négy szempár gyémántként fénylett akkor este, emezek a
boldogságtól, amaz a meghatottságtól. Kinn, az utcán sűrű pelyhekben esni
kezdett a hó, ünnepi, fehér lepelbe öltöztette a szürke panelerdőt. A Felhőangyalok
mosolyogva rázták fel vattapárnáikat.
Egy kiló szeretet
2009 december 23. | Szerző: Nurse
– Jó
napot kívánok!
– Jó napot! Miben segíthetek?
– Remélem, jó helyen járok? Vennék egy kis szeretetet, de nem látom kirakva.
– Tudja, az utóbbi napokban, ami kint volt, mind elfogyott. A pult alól talán
még tudok összeszedni valamennyit. Mennyi kellene?
– Úgy, egy kiló.
– Annyi menni fog. Milyet adhatok?
– Még választék is van?
– De kérem, ez egy szaküzlet! Szeretetből sokféle van, amilyet a kedves vevő
óhajt!
– Miből választhatok?
– Van anyai, feltétel nélküli, gyermeki, sírig tartó, testvéri, rokoni,
felebaráti, haveri, túláradó és visszafogottabb. Van egy kicsit drágább hazai
szeretet, és valamivel olcsóbb import. Van friss, és van konzerv. Melyikből
adhatok?
– Nem is tudom. Tudja, azt hittem, bejövök, leemelek egyet a polcról, fizetek
és megyek.
– Először vásárol szeretetet? Szinte hihetetlen!
– Eddig megoldottam a sajátomból. Tudja mit? Adjon vegyesen! Lehetséges?
– Minden lehetséges! Itt fogyasztja, vagy csomagoljam?
– Elvinném. Lehet díszcsomagolásban? Tudja karácsonyra lesz!
– Amit csak a kedves vevő szeretne! Kinek lesz? Már a csomagolás miatt. Másféle
illik a családtagnak, más a barátnak.
– Még ez is? Nem is tudom. Még nem döntöttem el, kié lesz. Legyen csak egyszerű
piros csomagoló, arany masnival. Megoldható?
– Természetesen. Szóval, a fa alá. Tudja, nem az én dolgom, de oda meghittebb a
saját készítésű.
– Tudom, tudom, de egyszerűen nincs időm. Most is sietnék…
– Igen, értem! Tessék, itt a dobozkája. Megfelel így?
– Csodaszép! Köszönöm!
– A pénztárnál lehet fizetni! Boldog Karácsonyt!
– Minden jót!
Kertészek
2009 november 20. | Szerző: Nurse
A domb oldalában, a helyiek csak hegynek hívták, két ember beszélgetett a vénséges diófa árnyékában. A fa levelei már kezdtek rozsdásodni, de még kellemes, hűsítő árnyékkal szolgált a fáradt földműveseknek. A két ember a fahasábokból összeállított padon üldögélt, előttük a kecskelábú asztalon kancsóban bor. Az egyik ember hajlott hátú, kérges kezű, bajuszos, öreg, a másik sihedersorból épp kilépő nyurga, egyenes hátú.
Egy darabig nézték a tájat. A szőlőt és a fákat, lefelé húzódó veteményest, a gazdagon termő gyümölcsöst, amikor a fiatalabbik megszólalt.
– Mester! Nem értem én ezt. Elnézem a kertjeinket. A Jóisten gazdagon megáldotta mindkettőnkét. A termés szebb és jobb, mint évekkel előtte. Jég nem verte, vihar nem tépázta, aszály nem sújtotta, mégis a te kerted gyümölcsei sokkal szebbek, illatosabbak, ízesebbek. Mi ennek ez oka? A talaj ugyanaz, hiszen a kertjeink egymás mellett vannak, a nap egyformán süti, az eső is egyformán öntözi, mégis látható a különbség.
– Tudod, fiam, nem olyan nehéz dolog ez. Amikor elvetjük a magot, bizton remélhetjük, hogy ugyanolyan szép növény hajt ki mindegyik csírából. Pedig ez közel sincs így. A mag ágyát gondosan, nehéz munkával elő kell készíteni. Felásni a földet, minél puhábbra összetörni, tápláló trágyával feltölteni, hogy a magnak más dolga ne legyen, csak növekedni.
– Értem én, Mester! Így is tettem a tavasszal. Gondosan ástam, trágyáztam és öntöztem, egy darabig nem is volt semmi hiba. Aztán mégiscsak elromolhatott valami, mert az én növényeim, bár nőnek és zöldek, de gyümölcsöt alig-alig adtak, csak erőtlenül kókadoznak.
– Értelek én, fiam! – mosolyodott el az öreg – Tudod, a kertedet gyomlálni kell, hogy a gaz ne tegye tönkre az értékes növényeidet. Ha hagyod a gyomot eluralkodni a kertedben, az elszívja az életet a hasznos zöldségedtől. Mert az egyszerre nő, a gaz és a növény, de amíg a gaz erős, ezer gyökérrel kapaszkodik a földbe, addig a növényed gyenge, neki segítség kell. Ha nem segítesz, észre sem veszed és a gyomlálatlan kerted ebek martalékává válik.
Ha a gyomlálással végeztél, a növényeid vadhajtásait is meg kell nyesned. Ha hagyod, hogy minden hajtás élje a saját életét, azt veszed majd észre, hogy bár a növényed buja, és hatalmas, de gyümölcsöt alig terem. Sokszor a legszebb hajtástól kell megválnod, hogy a kívánt eredményt elérd. Ez a legnehezebb dolog a kertészetben. Van egy hited szerint gyönyörű hajtásod, de ki kell vágnod, hogy a végső eredmény szebb és kívánatosabb legyen. Tudod, fiam, időnként a gyümölcsökből is áldozni kell a többi javára. Ez a természet rendje. Tanuld meg, csak az válhat jó kertésszé, aki nem sajnálja az időt és a fáradtságot, hogy megtanulja, melyik hajtás a vadhajtás és melyik fog ízletes gyümölcsöt teremni.
Ezt mondta az öreg, aztán töltött a borból mindkettejüknek, szemével végigsimított szeretett kertjén és lassan, a bajusza alatt mosollyal pipára gyújtott. A lemenő nap vörös-sárgára festette mindkettejüket.
Nagyapa
2010 augusztus 12. | Szerző: Nurse
Az a parányi kis pont egyre nagyobb lett, egyre csak közeledett, aztán már jól ki lehetett venni nagyapa alakját.
Mindannyian őt néztük. Az egész család. Sehogy sem értettük a nyugalmat, ami benne volt a járásában, a szeme huncutságában és minden mozdulatában.
Csak egy percre álltunk meg, éppen csak annyi időre, hogy megtornáztassuk elmacskásodott lábainkat, igyunk egy korty folyadékot, amikor nagyapa eltűnt.
Apa azt mondta, hogy biztosan dolga van, aztán, amikor túl sokáig elmaradt, akkor meg azt, hogy biztosan megtetszett neki az erdő szélén, de amikor még fél óra múlva sem került elő, mindenki ideges lett.
– Tudtam! – sóhajtott Anya – Tudtam, hogy valami baj lesz! Éreztem!
Persze ezt nem vettük komolyan, mert az anyák már csak ilyenek. Különösen, amikor utazásról van szó. Aggodalmaskodnak, hogy minden be van-e csomagolva, hogy mindenki bekapcsolta-e magát, hogy találnak-e parkolót, ha valakinek dolga akad, hogy nehogy történjen valami a kocsival, hogy Apa bírja-e a hosszú vezetést és ilyenek. Az anyák a kiszámíthatóságot szeretik. És most tessék, itt van! Nagyapa elkóborolt az erdőben. Pedig hogy kérték Apát, hogy egy benzinkútnál álljon meg, de Apa a romantikát szereti, a friss erdőillatot, meg a madárcsicsergést.
– Talán csak bolondozik – mondta Apa.
– Legszívesebben visszafordulnék, – sóhajtott Anya – el sem kellett volna indulni.
Abban a pillanatban láttuk meg. Mindannyian őt néztük, ahogy szép lassan közeledett a mókás, ellenzős sapkájában.
– Jó idegei vannak – sóhajtott Apa.
– Kötélidegei – ezt már Anya mondta bosszúsan, miközben Nagyapa, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb, derűs mosollyal bámult ránk.
– Hát te? – kérdezte Apa – Nem hallottad, hogy keresünk? Telekiabáltuk utánad az erdőt!
– Gombát kerestem – az erdő felé mutatott – de egy árva gombát sem találtam – majd a döbben arcok között elindult a kocsi felé, hogy a hátsó ülésen becsatolja magát.
– Meddig állunk még itt? – szólt ki az kocsiból – Indulnunk kellene, így sohasem érünk oda!
Anya és Apa egymásra néztek, majd Anya felhúzta a vállát, egy nagyot sóhajtott, de abban a sóhajban benne volt minden. „a te apád” mondta ez a sóhaj, majd végre valahára elindultunk.
Néhány pillanattal később valamennyien az erdőt néztük. Ki mérgesen, ki huncutul mosolyogva, ki csalódottan. Az erdőt, ahol nincs egy árva gomba sem.
Oldal ajánlása emailben
X