Csak oda

2010 június 15. | Szerző: Nurse |

 

 

– Kiújult? – kérdezte alig hallhatóan a nő, miközben a
fel-felbuggyanó sírással küzdött. A kórházba jövet felkészült ugyan mindenre, legalább is azt hitte, de most
mégis minden olyan valóságos. Rémesen valóságos. Az orvos arcán sem
látott semmi biztatót.

– Sajnos nem. – hallotta valahonnan, nagyon messziről a választ, de volt valami rettenetesen
idegesítő is abban a két szóban. Nem értette, miért nem tud örülni neki.
Micsoda marhaság! Miért nem
érzi azt a boldogságot, mint eddig mindig, amikor negatívok lettek a leletei.
Öregszem, gondolta magában. Rettenetesem öregszem.

– Szétszóródott. Az egész teste
tele van áttétekkel. Sajnálom. Nincs mit tenni, csak a fájdalmait tudjuk
csillapítani. Ha tudok valamiben segíteni…

Az utolsó mondatnál aztán berobbant az elméjébe
a kőkemény valóság. Hoppá! Biztos, hogy ennek
kell következnie? Valaki összekutyulta a forgatókönyvet! Emberek! Akkor én most … halálra
ítéltettem?

Milyen
érdekes, gondolta, miközben kitámolygott az orvosi szoba ajtaján. Süt a
nap. Minden olyan, mint tíz perccel ezelőtt. A kórház folyosóján a
szokásos nyüzsgés, beteghordók rodeóztak a tolókocsis bácsikákkal, itt
egy infúziós állvány, ott
egy levél nélküli fikusz. Még a szakadozott asztalterítő is az
ebédlőben, az is ugyanolyan, mint tíz perce, csak éppen fordult egyet a Föld.

A kórház portáján megállt egy pillanatra, csak egy percre,
hogy összeszedje a gondolatait. Belekotort a táskájába, hogy a
kocsikulcsot kihalássza, de nem járt sikerrel. Még ez is! Körülnézett,
hol lehetne leülni, megkeresni azt az átkozott kulcsot. Talán nem is
kocsival kellene mennie, még történik valami, amilyen feldúlt állapotban
van, gondolta, de aztán elmosolyodott. Hát nem mindegy? Most, vagy hat
hónap múlva?

A sürgősségi előtt volt néhány üres szék, hát leült az egyikre.
Ölébe ejtette a táskát, behunyta a szemét és sorba
vette, mit kellene tenni, mi legyen a következő lépés.

Otthon nem szólhat a dologról. Az olyan lenne,
mintha készakarva csinálta volna. Ki a fene lenne
képes elválni egy haldoklótól? Márpedig, ha a
férfi menni akar, hát menjen, nem fogja
megakadályozni a boldogságát. Az a nő fiatal és
egészséges. Mellette nem kell majd attól rettegni, hogy milyenek lesznek
a következő eredmények, mikor kell újra kórházba vonulni hetekre. Az a másik
nem fog öklendezni a kemoterápia alatt, nem hullik ki a haja,
nem lesz gyenge és fáradt a házimunkához, hogy az
egyéb dolgokról ne is beszéljen. Vele lehet majd
utazni, világot látni, túrázni … szeretkezni.

A nagyanyja
mindig azt mondta, hogy csak akkor szabad összeveszni, ha teljesen
elkerülhetetlen. Ha az ember képes befogni a száját, lenyelni, amit
mondani akart, akkor egy csomó kellemetlenségtől kíméli meg magát. Egy
szép napot, vagy kellemes estét szerezhet magának.
Ezt teszi most. Szerez pár kellemes estét … nekik.

„Na, nehogy
már szentimentális bolond legyél”, mondta csak úgy magában. Ez a dolog tehát elintézve, úgy,
hogy nem lesz elintézve. A gyerekeknek sem kell szólni. Külföldön vannak
mindketten. Ráérnek hazajönni majd, ha muszáj lesz. Kicsit haragudni fognak biztosan, hogy nem
szólt nekik, de majd megbékélnek. Ez a világ rendje. Születünk,
meghalunk. Meg fogják érteni. Tényleg meg fogják érteni?

Nem, de arra sincs szükség, hogy
hiú ábrándokat kergessenek, mint eddig. Ezer és ezer féle gyógymód, egy
halomnyi pénz és az eredmény? Egy siralmas, szánalmas senki, aki itt ül
egy undorító, koszos, kórházi széken és önmagát sajnálja
ahelyett, hogy élvezné azt a keveset, ami még megadatik.

Egy kisfiú lépett oda hozzá.
Megfogta a kezét, és egy szem ragacsos cukorkát nyomott a markába.  A
fiú anyja félszegen elnézést kért, de mosolyogva leállította. Nem
történt semmi végzetes. Egy kedves kisfiú megosztotta vele a féltett
cukorkáját. Lehet ennél szebb ajándék a mai napon?

Hirtelen elhatározással felállt és
elindult a szemben lévő pláza felé. Ma. Igen ma olyan dolgokat fog
tenni, amit eddig soha. Élvezni fogja az életet.
Talán még be is pasizik! Na, az lenne ám csak morbid dolog! – Mikor találkozunk legközelebb? –
Várj, megnézem, mikor lesz randim a temetkezési
vállalkozóval!

Na,
jó! Ilyen messzire nem megy el, de egy hatalmas adag somlói galuskát
biztosan eszik, meg kínait pizzával, és sörrel fogja leöblíteni, Nagyon nagy
adag sörrel. Barnával. Kit
érdekelnek a görcsök és a diéta?! Éveken át szinte nem is evett mást, mint roston sült csirkét
párolt rizzsel és salátával. Nem olyan rossz az sem, de egy jó pizzának a
nyomába sem érhet.

Moziban sem volt már vagy tíz éve. Odalépett a pénztárhoz és a
kedves arcú gyermeklánytól megkérdezte, mikor
kezdődik valami romantikus film. Arra szeretne jegyet venni. Csak semmi
háborús, gyilkolászós, értelmetlen halálos marhaság! Arra most igazán
nincs ráhangolódva. Legyen valami szerelmes, érzelgős limonádé inkább,
aminek a végén a hősnő a fehérlovas királyfi
karjaiba ájul. Kis pityergés belefér, de csak diszkréten! A lány a „P.s.
I Love you”– t ajánlotta, egy óra múlva kezdődik.
Hát legyen! Addig körülnéz egy kicsit.

Az egyik kis üzlet kirakatában fehérnemű kellette magát a szivárvány minden színében. Valódi
csipkecsodák. Olyanok, amik mellett mindig csak elsietett, mert nem
tartotta ildomosnak meglett asszony létére ilyet hordani. Hirtelen
ötlettől vezérelve lépett az üzletbe. Természetesen itt is fiatal az
eladó, miniszoknyás szépség. Mosolyogva
köszöntötte, majd megkérdezte, miben segíthet.

– Valami nagyon szépet szeretnék –
válaszolt bizonytalanul. Egy csipkéset, de nem tudok dönteni.

– A színről van valami
elképzelése? – a lány még mindig mosolyogott.

Egyet
tudott csak, nem akar feketét. De, hogy mégis
milyet… A lány, látva a tanácstalanságot az arcán ismét kérdezett:

– Milyen
alkalomra?

Hát még
olyan is van? Alkalmi melltartó? Most mondja meg ennek az ártatlan
kislánynak, hogy temetésre lesz? Nem, nem hozhatja zavarba szegényt.

– Elutazom. Utazáshoz! – csillant fel benne az egyetlen
lehetséges jó válasz. – Tudja, pirosat szeretnék! Meggypirosat!

Mindig vágyott egy meggypiros,
csupacsipke csodára, de a férje szerint olyat csak a kurvák hordanak.
Így mondta. Bele a szemébe. Azért kíváncsi lenne rá,
hogy az új lány milyet
visel? Neki mondja-e a férfi, hogy a piros
fehérnemű közönséges?

Ahogy a próbafülkében nézte magát a tükörben, szörnyű magány tört rá. Árnyéka csak egykori önmagának. Fakó bőr, gyér haj, beesett,
mélyen ülő szemek, lötyögős ruha, mintha a saját
öreganyja nézne vissza rá. Könny szökött a
szemébe.

Mindaz a
szabály, amelyek szellemében felnőtt – addig nyújtózkodj, ameddig a
takaród ér, fizesd pontosan az adósságaidat, bánj tisztességgel az
emberekkel -, érvényét vesztette ebben az új helyzetben. Küszködve
próbálta megőrizni a nyugalmát, de nagyon nehéz volt.

Végül egy kisebb vagyont hagyott
ott a kedves, mosolygós eladónál, pedig tudta, hogy azt a meggypiros
gyönyörűséget soha nem fogja felvenni ebben az életben.

Kifele menet
aztán alkudozni kezdett: – Nem lehetne meghalás nélkül a mennybe menni?

Abban biztos volt, hogy a mennybe
fog menni, az anyák mind oda kerülnek, de milyen lehet a mennyország? Csakis
olyasmi, mint Alaszka. Kicsi kora óta dédelgetett álma volt, hogy
eljusson Alaszkába, talán a sok kalandregény, vagy a tévében látott
filmek, maga sem tudta már, hogy honnan jött ez a különös ragaszkodás a messzi földhöz. Sokat álmodott a gyönyörű, kék
égről, a fenyvesekkel tarkított hegyoldalakról, a vágtató folyókról, a
gleccserekről, grizzlykről, kutyaszánversenyekről az érintetlen hómezőn.
Igen, ilyen lehet a mennyország.

Igen ám, de a gyermekkori álmok a vadonról, az aranyásókról, a
végtelen fenyvesekről, a vad folyókról teljesen elérhetetlennek tűntek egy halandó ember számára.

Észre sem vette, hogy kilépett a
napfényre. A mozi! – jutott eszébe, de nem ment vissza, valahogy már nem
volt olyan jó ötlet az egész. A Pláza előtt, a padon egy lány ült
egyedül. Odalépett hozzá és pár kedves szóval nekiajándékozta a
mozijegyet. Legalább a napi jó cselekedet is megvolt, gondolta kicsit
szomorúan, aztán csak elindult, amerre a lábai vitték. Úgysem várja
senki, mit is csinálhatna otthon a négy fal között?

Lassan
haladt. Egyre csak jártak a gondolatai össze-vissza. A tér túloldalán
egy templom állt. Éppen harangoztak. Akaratlanul
oda vitte a lába.

Benn kellemes hűvös és jótékony félhomály fogadta. Régen járt
Isten házában. Nem is annyira Istentől, mint a fekete ruhás paptól
tartott. Rossz emlékeket idézett a reverenda. Rég volt. Egész este az
anyja ágyánál üldögélt. Fogta a kezét, hallgatta az egyre fáradó
lélegzetét. Iszonyú volt a tehetetlenség, pedig tenni akart valamit,
olyan nagyon akart valami kézzel foghatót. Ha csak egy pohár vizet
hozhatott volna, vagy a párnát megigazítani, de nem engedték. Kicsi még,
azt mondták, csak üljön szépen és búcsúzzon.

Aztán pap jött a haldoklóhoz. Fekete kabátja
valami ismeretlen, rossz szagot hozott és csurom vizes volt a sok
esőtől. Már több napja esett akkor, minden csupa sár és latyak volt, a
pap cipőjéről a víz hatalmas tócsába gyűlt az ágy mellett. Félt a paptól. A vasárnapi misén mindig nagyon dörgedelmes
beszédeket mondott, és a legváratlanabb időben jelent meg fekete
reverendájában a játszadozó gyerekek között, hogy
valami kárhozatról és bűnhődésről beszéljen, amit akkor egyikük sem
értett. Mint egy varjú.

Aznap kiküldte őt a
szobából a tiszteletes.
Akkor látta az anyját élve utoljára.

Vajon mit érez az ember
élete utolsó perceiben? Ki tudja? Talán csak pontosan szemügyre vesz
mindent. Minden egyes virágot, minden levelet, minden falrepedést,
mintha más dolga nem is lenne, mint tanulmányozni ezeket a rajzokat.

A templom üres volt. Leült a hátsó
padba, tekintetét a keresztre feszített Krisztuson nyugtatta. A
feszületet kékes, pirosas színnel festette meg a kívülről beóvakodó
fény, valami egészen rendkívüli erőt sugárzott, valami felkavaró,
ugyanakkor megnyugtató őserőt.

Akkor, ott zokogni kezdett. Maga sem értette, hogy veszthette el az önuralmát, de hangosan belekiabálta Isten
fülébe, hogy – Elhagytál! Igen, magamra hagytál! Miért, mondd Isten,
miért?

Talán a
zajra, vagy a kiabálásra előjött a pap. Nem utasította rendre, nem
küldte ki a templomból, csak némán a nő vállára tette a kezét. Amikor
úgy látta, hogy alább hagy a zokogás csak annyit mondott: – Ne feledd,
Isten tudja, mit cselekszik! Ha valamit elvesz, ad is helyette.

– De én meg fogok halni! Nekem már
nem lesz időm megvárni, hogy kapjak valamit cserébe! Tőlem az életet
veszi el! – mondta a nő alig hallhatóan.

– Hmm. Gondolkozz csak! Nem akarok én itt neked
az örök élet eljöveteléről beszélni, sem Isten országáról, sem
mennyországról, de biztosan oka van annak, hogy Isten ma idevezérelt,
ebbe a templomba. Nézz körül, hátha megtalálod a megoldást! – mondta a
pap, összekulcsolt kézzel elmondott egy
Miatyánkot, majd sietősen távozott.

Akkor, ott a
falon, a szentképek között meglátta a hegyeket, a
kék eget, a rohanó folyót. Talán mégis lehet! Lehet meghalás nélkül a
mennyországba jutni, vagy éppen a mennyországban meghalni.

Az este már lázas készülődésben
találta. Nem sok mindent csomagolt. Egy kis bőröndbe belefért minden.
Lefekvés előtt még kibontotta a borítékot, amit az utazási irodában
kapott, hogy még egyszer megnézze a repülőjegyet. Egy jegy átszállással
Anchorage-ba. Csak oda.