Igor
2011 december 3. | Szerző: Nurse
Egyre csak esett a hó. Milliónyi apró csillag izzott, világított a szürke hajnalon. Hideg volt, amolyan csontig hatoló, minden rést megtaláló, semmivel sem csillapítható hideg. Fedett, meleg helyre sietett mindenki, csak a fűtött szobák adtak enyhülést. Végtelennek tűnt az a néhány száz méter távolság a nővérszálló és a kórház között a fenyegető hófalak árnyékában. Az osztályon nyugalom, alig néhány beteg. Akit lehetett hazaküldtek, akinek nem volt sürgős dolga, otthon maradt, nem mozdult ki a házból, autók nem közlekedtek, a tervezett műtéteket elhalasztották. Az a néhány orvos és nővér váltotta egymást, akik a közeli nővérszállón, vagy a lakótelepen laktak. Az ilyen körülmények nem sok jót ígértek egy baleseti osztályon.
Szemben a kórházzal szovjet laktanya állt. Gyakran néztünk át oda ágyazás közben, szellőztetés alkalmával, vonzott bennünket az idegen világ. Akkor az ablakokon apró cseppekben megült a pára, vékony medrekben folyt végig az üvegen. Sejtettük csak, nem is annyira láttuk, hogy odaát kiskatonák egy szál ingben, ágseprűkkel sepregetik a folyton újra gyülekező havat. Sziszifuszi munka a viharos szélben, de az alakuló teret meg kell tisztítani még a reggel beállta előtt.
Éppen csak elkezdődött a műszak. Egy ágyat húztam át talán, vagy infúziót cseréltem, nem is emlékszem pontosan, amikor Igort behozták. Csak a szemei látszottak ki a vékony lepedő alól, azok az ijedt, szenvedő, kék szemek. Egész testét rázta a hideg, lábán csak kapca, durva barna nadrág, felül egy vékony ing. Két tiszt kísérte. Hepciás, nagyhangú orosz mindkettő.
Megcsúszott a hóban, mondták, hanyatt esett, valami baj van. Bizony baj volt. Igornak eltörött a gerince, deréktól lefele lebénult.
Nehéz lett volna kideríteni, mi is történt valójában. A tisztek váltig állították a maguk igazát, minden további kérdést csírájában elfojtottak, Igor meg hallgatott. De beszélt helyette a teste. A kék-zöld foltok a hátán, a vérző arca, csizmatalp nyomok a lábán, csupa olyan sérülés, amit nem szerezhetett egy véletlen eleséstől. Jobb volt nem beszélni róla.
Azt hittük néma. Soha egy hang nem hagyta el a száját. Kérdezhettük magyarul, mondhattunk neki szótárból vett orosz szavakat, csak nézett maga elé, bámulta a plafont és folytak a könnyei. Aztán már sírni sem sírt.
Kezdetben sokan látogatták. A tisztek naponta benéztek, fojtott hangon utasításokat osztogattak szegény, mozdulatlanul fekvő Igornak, aláírattak vele ezt, felolvastak neki azt, de ő, mintha ott sem lennének, nem reagált semmire. Aztán lopva jöttek a társai. Kinél egy alma, kinél egy bögre kávé, egy orosz nyelvű újság, egy szelet fekete kenyér. Igor rájuk sem nézett. Csak letették az éjjeliszekrényre a kabát alatt becsempészett kincseiket és már mentek is szomorúan, egymás között suttogva, nagy sóhajtással.
Aztán sorra elmaradtak. Előbb a tisztek. Miután látták, hogy Igor jó katona, nem vádaskodik, nem fenyegetőzik, nyugodt szívvel hagyták magára az alig siheder fiút. Később már a társak sem jöttek, se nyíltan, se lopva. Üresen maradt a kávésbögre, elfogyott az alma, a narancs. Néha egy-egy látogatónak megesett a szíve a néma oroszon. Lábaskában hagytak neki levest, tálkában madártejet. Hol egy üveg üdítő, hol egy csoki maradt az asztalán látogatás után. Minden újonnan érkező szóra akarta bírni, de Igor konokul hallgatott. Nem kiabált, amikor a lepedőjét cseréltük, akkor sem, amikor tűvel szurkáltuk, nem válaszolt, ha kérdeztük, és nem jelzett, ha rosszul érezte magát. Ha megitattuk ivott, ha enni adtunk neki evett, jobbára csak, mint egy derékba tört almafa feküdt bénán, magatehetetlenül.
Eljött a karácsony. Abban az évben csendesebben, szerényebben, mint azelőtt bármikor. A tél szorítása nem enyhült, a hideg és a hó rekordokat döntött. Az erdőben nem tudtak fenyőt vágni, a boltokba nem jutott el a szaloncukor. A kórházakból, akit lehetett, hazaküldtek.
Annak a néhány betegnek, aki ezért, vagy azért kénytelen volt maradni, egy aprócska fát díszítettünk fel az étkezőben házi készítésű díszekkel, mézeskalács szívekkel, pattogatott kukorica füzérekkel. Került a fa alá egy-egy szem szaloncukor, néhány narancs, dió, hazai piskóta, csupa-csupa apróság.
Este főztünk egy nagy fazék teát, kakaót, megterítettük az asztalokat és kihívtunk a hallba mindenkit. Volt, aki mankóval jött, másokat tolókocsiban toltunk, de olyan is akadt, akit ágyastól toltunk ki, hogy együtt ünnepelhessük a Kisjézus születését
Igor aznap nyugtalanabb volt, mint máskor. Érezte, hogy ma valami más, mint eddig volt. Nem tudta, mi ez, nem is nagyon érzékelte az idő múlását, mégis látható volt rajt a feszültéség.
Az első jelet, hogy mégiscsak figyel, akkor vettük észre, amikor tiszta ruhába öltöztettük. Kétségbe esett. Amikor pedig megfogtuk, és ágyastól, mindenestől tolni kezdtük kifelé, valósággal rettegett. Az nála soha nem jelentett jót, ha el kellett hagyni a biztonságot jelentő szobát. Olyankor mindig valami fájdalmas beavatkozás következett, egy röntgen, gerincpungálás, vérvétel.
Akkor nyugodott meg valamelyest, amikor a többi, pizsamába öltözött beteget meglátta. Szemét le sem vette az aprócska fenyőfáról, mohón itta a látványt, igyekezett minden zugát megfigyelni az ebédlőnek.
Kiosztottuk a kakaót, teát, és akkor valaki, mély, bariton hangon rázendített a „Mennyből az angyal” című dalra. Szállt az ének, potyogtak a könnyek, hirtelen szeretettel telt meg a folyosó. Egymás után daloltuk el az ismert és kevéssé ismert karácsonyi dalokat, mindig akadt valaki, aki újabbat tudott, vagy egy szinte feledett, nagyon régit. Egyszer csak kifogytunk az énekekből. A hirtelen beálló csendben, az ebédlő sarkából, előbb bátortalanul, majd egyre tisztábban és hangosabban egy ismeretlen, orosz karácsonyi ének csendült fel. A mi Igorunk énekelt teli torokból, úgy szállt hangja, mint a rigóének. Mindenki döbbenten hallgatta, el sem akartuk hinni, hogy ő az, hogy a némának hitt orosz katona ilyen csodát adott nekünk ajándékba.
Később, amikor szétszéledt az ünneplő társaság, és Igor ágyát a helyére toltuk, megfogta a kezünket és csak ennyit mondott:
– Szpasziba, gyévuska, ócseny szpasziba!
Való világ
2011 március 11. | Szerző: Nurse
Hosszú
hetek óta nem nézem.
Inkább élem.
Mert itt, most valóban “a lét a tét”
Befekadu naplója 1.rész
2011 március 9. | Szerző: Nurse
1985 tavasza
Nem is
emlékszem már, milyen békében élni. Az utóbbi években jószerével csak
katonaruhába öltözött, felfegyverzett férfiakat láttam magam körül, na meg
éhező gyerekeket, szótlan, szomorú nőket. Amikor elkezdődött a háború Mozambikban,
anyám azt mondta, hogy nekünk, írástudóknak kötelességünk naplót írni az
eseményekről. Mindegy, melyik oldalon állunk, az utódainknak tudniuk kell, mi
is történt valójában, hogy az idő ne szépíthesse meg a borzalmakat.
Akkor kezdtem
el naplót írni. Kezdetben csak néhány
mondatot, hiszen éppen csak megtanultam a betűvetést. Akkor még fontosabbnak
éreztem, hogy játsszak a társaimmal, mint anyám óhaja, hogy tudósítsak egy
olyan dologról, amit nem is nagyon értettem. Olyan távolinak tűnt az egész háborúsdi.
Aztán, amikor tizenhat évesen követtem apámat a katonai pályán, hosszú jelentésekben
örökítettem meg a kiképzés, majd a harcok eseményeit. Azt is inkább csak anyám
kedvéért. Drága anyám! Hosszú hónapokig csak ezek a naplószerű jelentések
tartották benne a lelket, és csökkentették valamelyest az aggódást elsőszülött
fia miatt. Túl korainak tartotta, hogy harcolni kezdjek, de apámmal nem akart,
vagy nem tudott szembeszállni. Amint múlt az idő, ahogy emelkedtem a ranglétrán,
annál kevésbé tetszett az az egész helyzet, ami a hazámban kialakult.
Tizenhat évesen
az embernek más gondolatai is voltak, mint az állandó harckészültség, az
éhezés, a fegyver hideg érintése, a rettegés az éles bevetéstől. Tanulni
szerettem volna, egyetemre járni, csinos lányokkal ismerkedni, családot alapítani,
de közbeszólt az értelmetlen háború. Nem maradt választásom.
Rendületlenül
írtam a beszámolóimat anyámnak. A laktanyából, a gyakorlótérről, éppen onnan,
ahol egy kis időm volt papírra vetni az eseményeket.
Egészen addig a
bizonyos napig. Az a nap örökre megváltoztatta az életemet.
Nem emlékszem
már pontosan, hogyan történt. Ha tehetném, azt a napot örökre kitörölném az
emlékezetemből. Az első éles bevetésünk volt. A parancsnokunk felderítésre küldött
két társammal. Három újoncot. A lázadó csapatok mozgolódását jelentették
nyugatról, és nekünk az volt a feladatunk, hogy pontosan behatároljuk a helyzetüket.
Izgatottan
készülődtünk, a félelmet elnyomta bennünk az adrenalin, talán éppen ez lett a
vesztünk.
Nem
számítottunk az aknákra. Alig kúsztunk pár métert, amikor megszűnt körülöttem a
világ, belezuhantam a semmibe. Amikor magamhoz tértem egy – egy pillanatra,
csak vért láttam mindenütt. Iszonyú fájdalmat éreztem. A felrobbanó akna
szétroncsolta mindkét kézfejemet. Csak pillanatokra eszméltem fel, de olyankor
könyörögtem, hogy hadd zuhanjak vissza az eszméletlenség ködébe, ahol megszűnik
a fájdalom, és a szenvedés. Akkor, ott úgy éreztem, számomra vége a világnak.
Nem így
történt. Szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre megmentették az életemet.
Az igazi
naplóírást abba kellett hagynom, de a gondolataimba befészkelte magát a sok
éves rutin, így minden adandó alkalommal, amikor valami fontos esemény történt
velem, lejegyeztem, jobban mondva a fejembe véstem a gondolataimat. Megszokásból,
vagy muszájból, olyan mindegy, hogy miért.
Pár-beszéd
2011 február 27. | Szerző: Nurse
– Uram! Már
megbocsájtson, nem húzódna odébb egy kicsit? Teljesen elveszi előlem a
kilátást!
– Ugyan már, Hölgyem! Miféle kilátást? Ezen a
mocskos ablakon keresztül nem lehet látni semmit! Egyébként is, maga tapos
folyton a lábamra a tűsarkával!
– Még hogy én? Magánál elmentek otthonról! Nem
látja, hogy ez nem tűsarok? Na, jó! Akkor mondom érthetőbben! Belesétált az
intim szférámba!
– Hogy mibe sétáltam én bele? Tudja maga, miről
beszél?
– Annyira közel jött hozzám, hogy érzem az
illatát!
– És zavarja az illatom?
– Épp ellenkezőleg!
– Akkor végképp nem értem a problémát!
– Férjes asszony vagyok!
– Na, és! Távol áll tőlem ismerkedni kegyeddel!
– Nem tetszem magának? Hát olyan csúnyának tart?
Nem elég csinos s frizurám? Nem csillog eléggé a szemem? Vagy a ruhámmal van
baj? Nem elég divatos?
– Dehogy! Minden a helyén van! Keskeny a dereka,
kerekdedek a mellei, kellemes a mosolya.
– Na, ugye!
– Meghívhatom egy italra? Leszállunk itt az
Astorián, tudok egy kellemes kávézót.
– Na, végre! Már azt hittem, soha nem kérdezi meg.
Palacsinta
2011 február 27. | Szerző: Nurse
– Sütünk palacsintát?
– Semmi sincs itthon!
– Hát, elmész a boltba. Veszel olajat, tejet, tojást.
– Miért pont én? Nem én akarok palacsintát enni. Menj el te!
– De nincs pénzünk.
– Akkor elmész a bankba, aztán hozol onnan.
– Lecsuknak.
– Aztán? Mindegy, hogy ott ülsz, vagy itthon, nem?
– Végül is, igaz. Enni adnak, meleg is van. Csak tudod, mi a baj?
– Mi?
– Nem lehet palacsintát sütni.
Találkozás
2011 február 27. | Szerző: Nurse
Ma délután találkoztam a
lánnyal.
Minden hajnalban együtt
várjuk a buszt.
A gyenge lámpafényben rám
mosolyog, és előre köszön.
Ma, a napfényes utcán nem
ismert meg.
Amikor találkozott a
tekintetünk, rámosolyogtam, és előre köszöntem.
Reggel újra találkozunk.
Ha megdobnak kenyérrel …
2011 február 10. | Szerző: Nurse
Szeptember volt. Talán az
eleje, de az biztos, hogy reggel. Beszélgettünk. Apróságokról. Az élet fontos
dolgairól, írásról, barátokról, az időjárásról, csakúgy, mint máskor.
Akkor hoztad szóba, hogy
bajban vagy. Nagy bajban. Becsületbeli ügy. Délutánig a föld alól is elő kell
kerítened valamennyi pénzt. Sokat. Azt mondtam, kár, hogy nem laksz közelebb.
Ha itt laknál, talán tudnék segíteni. Könnyekig meghatódtál, mondtad, és én
hittem neked. Miért is kételkedtem volna? A kép, amit magamban kialakítottam
rólad a beszélgetéseink, és az írásaid alapján, elaltatták a gyanúmat, nem volt
okom kételkedni. Délután már itt voltál a pénzért. Odaadtam, semmi okom nem volt, hogy ne
tegyem.
Egy hétre kérted. Nem fizették
ki a munkádat, mondtad, de napok kérdése és pénzhez jutsz, akkor az lesz az
első, hogy megadod a tartozást. Kicsit fájlaltam még, hogy talán öt percet
voltunk együtt, csak amíg a pénzt átadtam, aztán elmentél, meg sem kérdezted,
mi van velem. A sietségnek tudtam be és a szégyennek talán, hogy pénzt kellett
kérned tőlem.
Minden megtakarított
forintomat neked adtam. Tudod, nem vagyok gazdag, de anyám azt mondta, hogy egy
nőnek mindig kell, hogy legyen megtakarított pénze, amiről még a férje sem tud,
soha nem lehet tudni, mikor kerül olyan helyzetbe, hogy szüksége lesz rá. Én is
félretettem minden névnapi és születésnapi ajándékforintot, minden aprót, így
lassanként gyűlt össze az az összeg, amit kölcsön adtam. Csak egy hétről volt
szó.
Folyton az motoszkált bennem,
hogy hibát követek el, mert a barátságba nem szabad anyagiakat keverni, annak
soha nem lesz jó vége, de amikor olvastam a novelláidat a bajtársiasságról, a
barátságról, az empátiáról, az odafigyelésről, az adakozásról és elfogadásról,
akkor mindig megnyugodtam, te biztosan nem csapsz be. Nem, ez meg sem fordulhat
a fejemben.
Aztán csak nem jelentkeztél.
Amikor odáig jutottam, hogy megemlítem a pénzt, akkor mindig jöttél valami
szívbemarkoló sztorival az albérletedről, a fiadról, az unokád betegségéről, és
én úgy éreztem, na nem, most tényleg nem kérhetem vissza a kölcsönt, hiszen
nekem van fedél a fejem felett, van étel az asztalomon, egészségesek a
gyerekeim. Így jött el a karácsony. Az első. Nem vettem plusz ajándékokat,
ahogy szerettem volna. Nem volt miből. Még mindig beszélgettünk reggelente, találkoztunk
is néha személyesen, vártam, hogy talán magadtól szóba hozod, hogy elnézést
kérsz, vagy valami mentséget keresel, de nem ez történt.
Januárban az asztalra csaptam,
hogy legalább egy részét fizesd vissza, nekem is kiadásom lesz, ami nem várhat
tovább, így nagy nehezen és kegyesen harmadát visszaadtad. Akkor ígéretet
kaptam a többire is, hiszen az egy hét már sokszorosan elmúlt. Néha azért
eszembe jutott, ha minden hónapban csak egy aprócska összeget teszel félre, már
vissza tudtad volna adni az egész összeget kamatostól. A józan paraszti ész, és
a becsület így kívánta volna. Aztán meg az, hogy ki vagyok én, hogy ítéletet
mondjak, vagy számon kérjek bárkitől bármit. Biztosan jó okod van a
késlekedésre.
Nyáron újra próbálkoztam. Be
akartam iratkozni egy fotóstanfolyamra, tudod, mennyire szeretek fotózni, és az
az összeg hiányzott a részvételi díjból. Kértem, utald át a megadott számlára.
Nem tetted. Egyszerűen kiléptél az életemből. Nem akartalak zaklatni, még
mindig bíztam benned. Gondoltam, ismét egy átmeneti nehézség, egy kifizetetlen
számla, egy nagyobb adomány az iszapkatasztrófa áldozatainak. Mert közben újra
ősz lett. Aztán karácsony. Megint kicsit szerényebben.
Tulajdonképpen magam sem értem, mire is várok, hiszen már több,
mint egy éve tartozol? Nem csinálok balhét, nem küldök rád verőlegényeket, nem
fenyegetőzök jogi lépésekkel. Egyszerűen csak várok. Várom, hogy a megadott
számlaszámra átutald a tartozásod, hogy aztán nyugodt szívvel írhass szívbemarkoló
történeteket a barátságról, az odafigyelésről, becsületről, a kenyérre dobott
kövekről. Te és a farkastörvényeid!
Ajándék
2010 december 22. | Szerző: Nurse
– Tudod, hogy mennyire utálom a karácsonyt! – dörmögte férjek gyöngye kb. az ötödik boltban, ahová magammal cipeltem.
– Én is szívem, én is – fűztem a karom az övébe, hogy még véletlenül se tehessen meghátráló lépéseket – de ajándék nélkül mégsem karácsony a karácsony, nem igaz? – és már vonszoltam is magammal a következő, valamelyest olcsóbbnak látszó üzletbe. Hiába, no! Recesszió van, vagy mi a csuda. Ott kell takarékoskodni, ahol lehet.
Egy pillanatig ugyan éreztem még egy kis csekélyke ellenállást a balomon, de aztán hirtelen megszaporázta a lépteit – alig tudtam vele tartani – és célirányosan elindult a cipőrészleg felé. “Ó, az én drágám, mégis csak tanulékony, csak nem az én ajándékomat akarja beszerezni? Azt a cuki kis csizmát.” – gondoltam magamban, de csalatkoznom kellett, mert életem párja kényelmesen hátradőlt egy próba-széken és csak ennyit mondott:
– Én itt megvárom, míg körülnézel!- aztán mikor látta kitörni készülő hisztimet még hozzátette – Csak, hogy el ne veszítsük egymást!
Logikusnak tűnt a dolog. Annál is inkább, mert iszonyatosan tud szenvedni egy-egy bevásárlás alatt, ha csak teheti, nagy ívben elkerüli a bevásárlóközpontokat. Ez aztán rendszerint azzal jár, hogy vagy nem vesz ajándékot senkinek, vagy megveszi az első tárgyat, ami a keze ügyébe kerül, vagy az történik, ami két éve karácsonykor. Na, ezt el kell mesélnem!
Szenteste volt. Vacsorához készülődtünk éppen. A lejátszóból halk zene szólt, csupa szívet melengető karácsonyi ének. A kedves mama az asztalfőn, a gyerekek tűkön ülve ingáztak a nappali zárt ajtaja, a bejárati ajtó és az étkező között. Az asztal szépen megterítve, már félig leégett a gyertya az asztaldíszen, a vacsora már harmadszor került vissza a sütőbe, mert életem párja csak nem érkezett meg időben, pedig szent esküvéssel ígérte. Úgy, a harmadik telefonhívás után végre csörrent a kulcs a zárban. Bevallom, kicsit morcosan fogadtam, de rámkacsintott azzal az elbűvölő, zöld szemével, és súgva kért, hogy a gyerekeket csaljam ki valahogy a konyhába. Tágra nyílt szemem azt kérdezte: “Csak nem hoztál ajándékot?” Egy lehengerlő, magabiztos bólintás volt a válasz, ami azt mondta, hogy “látod szívem, bízhatsz bennem, felnőttem a feladathoz”. Hát, igen. Bíztam benne. Talán elhamarkodottan.
A vacsora nagyon jól sikerült. Leszámítva talán azt az aprócska tényt, hogy a hús teljesen kiszáradt, a kedves mama nem szereti a halat, a gyerekek meg annyira izgatottak voltak, hogy egy falatot sem tudtak enni. A desszert után férjek gyöngye jelentőségteljesen felált, kérte, hogy énekeljül el a “Mennyből az angyal”-t, a nappali ajtajában aztán megrázta a kis csengettyűt, amit direkt erre az alkalomra tartogattunk.
Mindenki a meglepetés lázában égett. Anyuka már előre szabadkozott az ajándék miatt, amit még meg sem kapott, hogy “ugyan nem kellett volna költségekbe vernetek magatokat”, a lányok már előre eltervezték, hogy fogják felöltöztetni az álom Barbie-t, és hova állítják a tizenötödik Barbie házat, meg a lovaskocsit. Bevallom, nekem is megfordult a fejemben, hogy talán az a kis aranylánc, ami előtt vagy háromszor elsétáltattam az én egyetlenemet, aminek ecseteltem minden báját és szépségét, ott lesz valahol a fa alatt. Szóval, mindenki tele volt várakozással és ünnepélyességgel, amikor nyílt az ajtó és …
A nappali romokban hevert. Akár egy háborús frontvonal. A karácsonyfa a földön, összetört díszek hevertek a szobában szana-szét. A szaloncukrok kibontogatva a hófehér szönyegen. A kedves mama ajándék papucsa szétrágva kandikált ki a komód alól, a Barbie házak darabokban hevertek a tévé előtt, a játék lovacskák a fotelból nézték a felfordulást. És a szoba közepén, minden meghatottságot és ünnepélyességet nélkülözve ott ült egy zsemleszínű gombóc, szájában egy meztelen Barbie babával. Egy élő, hús-vér kiskutya. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, fél szemmel a lányokat néztem, akik kitörő örömmel rohanták meg a fajtisztának még csak nagy jóindulattal sem mondható ebet. “ Kutya! Kutya! Mégiscsak van Jézuska!” -szajkózták egymás szavába vágva. Én meg anyósomat támogattam az első székhez, miközben szikrákat szórtam életem párja felé, próbáltam valami ajándék formát adni a papucsnak, a szemem azonban egyre csak azt a kis dobozkát kereste a karácsonyfa romjai között. Hiába.
Hogy mi történt? Természetesen megint elfelejtett ajándékot venni, sőt még az is kiment a fejéből, hogy szenteste a boltok korábban zárnak, ha kinyitnak egyáltalán. Éppen bánatosan tartott hazafelé, – sejtem mennyire bánatosan , de Istenem, mi így szeretjük – amikor az út közepén észrevette a kiskutyát. Egy hajszál választotta el attól, hogy áthajtson rajt. Megállt, kiszállt a kocsiból, hogy odébb tessékelje a megszeppent jószágot, amikor fenomenális ötlete támadt. Fogta a kis nyüszítő fenevadat, becsomagolta a pulcsijába és betette a csomagtartóba. Útközben aztán bánta már az egészet, nem beszélve arról, hogy a kis hálátlan hatalmas tócsával hálálta meg a mentőakciót. De már nem volt visszaút, hiszen így is késében volt. A garázsban aztán fogott egy dobozt, szépen beleültette a kiskutyát, aztán a többit már tudjátok.
Így történt, hogy életem párjának vásárlási fóbiája a legszebb karácsonyi ajándékot hozatta a Jézuskával. Az a karácsony este nem múlt el nyomtalanul, egyrészt, mert kis idő múlva egyik lány jobban vakarózott mint a másik, a hófehér szőnyegen a csoki mellé apró, kis foltocskák kezdtek gyülekezni, a kedves mama papucsát ki kellet cserélni, de egy kedves baráttal lettünk gazdagabbak. Meg egy tapasztalattal, hogy nem feltétlenül a legdrágább ajándék a legkedvesebb, és persze egyértelmű, hogy igenis van gondviselés! Azt a karácsonyt azóta is csak a kutyás karácsonyként emlegetjük.
Egy mosoly
2010 november 4. | Szerző: Nurse
Mint egy rémálom!
Álltunk egymással szemben, édesen mosolyogva. Te szóltál valamit
egy érthetetlen, idegen nyelven. Nem tudtam eldönteni, hogy kérdeztél-e, vagy
egyszerűen csak szép napot kívántál, valamit mondtál a hőségről, esetleg csak
figyelmeztettél, hogy vigyázzak a hallban, – az egyik szófa mögött láttál egy
egeret – mert a hanglejtésed annyira idegenszerű volt, hogy nekem nem árult el
semmit. A fejemben számtalan gondolat cikázott. Átkoztam magam, amiért a
harmadik lecke után abbahagytam az angol tanulást, az oroszt meg hiába magoltam
nyolc évig, egy szó sem maradt meg belőle.
A hotelben körülöttünk nagy volt a nyüzsgés – csupa szépség és
csillogás, akár egy kacsalábon forgó palota – de mi mégis olyan árván álltunk
egymással szemben, mintha az egész világ csak kettőnkből állna. Csak te meg én.
Már a tizedik nyelvet kérdezted meg, beszélem-e. Egy félénk mosoly, egy nem.
Már éppen nyitottam a szám, hogy szóljak, én csak és kizárólag magyarul
beszélek, csak belekerültem ebbe a hatalmas óriáskerékbe, amit úgy hívnak „nagy
utazás” és felettébb röstellem, hogy nem tudok válaszolni a kérdésedre, amikor
újra kérdeztél:
– Pa ruszki?
– Nem, nem, nem! – feleltem tettetett felháborodással, és
hagytam, hogy felsorold a világ összes nációját, mint lehetőséget a
kommunikációs tabellán, és én mosolyogva mondhassam, hogy nem, no, nyet. Közben
kibújt belőlem a bennem lakozó boszorkány, mert arra gondoltam, hogy te is csak
angolul beszélhetsz az arab mellett, esetleg oroszul egy kicsit, hiszen velük
volt tele a szálloda. Akkor meg felesleges ez az egész hercehurca, nem igaz?
Hiába mondtam volna bármit, bármilyen nyelven, hiszen kettőnk között nem
mérföldek feszültek, hanem legyőzhetetlen távolságok. Ma csak nyelvi, holnap
már földrajzi, de egy valami mégis ott maradt közöttünk, ami minden nyelven
ugyanazt jelenti. Ott maradt a barátságos mosoly, és ez így van jól.
Kereslek
2012 március 13. | Szerző: Nurse
Emlékszem, nyár volt, amikor közelebb kerültünk egymáshoz. Azonnal beléd szerettem. Te biztosan nem vettél észre, hiszen én csak egy voltam a sok közül, aki ámulva csodálta azt a különleges arcot, amit magadból mutattál. Arra is emlékszem, hogy éppen felébredtem, amikor megpillantottalak. Annyira elámultam tökéletességeden, hogy zavaromban arra gondoltam, talán még fel sem ébredtem, és amit látok az csupán az álmom folytatása. Vagy éppenséggel ébren vagyok ugyan, de a mennyország küszöbére értem, és csak ki kell nyújtanom a kezem, hogy örökké enyém maradjon ez a tökéletes szépség.
Azon a napon bárányfelhők bodrozták szelíden az eget, és fehértarajos hullámok siklottak tova a tengeren. Ott voltál mindkettőben. Te magad voltál az ég és a tenger, te ringattad a bárányokat az égen, a hullámokat a végtelen messzeségben. Megfestetted a sirályok röptét, a vitorlák fehérjét, a távoli sziklák szegélyét.
Côte d’Azur – mondták, és belőlem felhasadt akkor egy sóhaj. Boldog voltam, hogy láthattalak.
Azóta is kereslek. Kereslek a katáng szirmában, az encián apró virágában, a zafír kristályában, és a Duna habjában.
Emlékszem, nyár volt, és én azóta sem feledlek.
Oldal ajánlása emailben
X