Felhőangyalok

2009 december 23. | Szerző: Nurse |

 

Egyszer volt, hol nem volt, a Városházán innen, a Hipermarketen
túl, a nagyváros hideg panelrengetegében élt egy szegény özvegyasszony három
gyermekével. Gyönyörű, aranyhajú, kékszemű kislány volt valamennyi, aki csak
rájuk nézett, felvidult. Nagyon szemrevaló, szorgalmas volt az asszonyka is,
akadt volna kérője szép számmal, de ő nem akart mostohát az árváinak, így
valamennyit visszautasította. Kora reggeltől késő estig keményen dolgozott
szegény, de még így is ritkán került vaníliás krémtúró az asztalra, pedig azt
nagyon szerették a gyerekek.

 

Bármennyire szegények voltak is, azt sohasem mulasztotta el az
özvegyasszony, hogy esténként maga köré vonja apróságait, és a képzeletük
szárnyán elrepítse őket Meseországba. Csodaszép történeteket tudott az erdő
mélyén szorgoskodó törpékről, délceg hercegekről, gyönyörűséges
királylányokról, erdőn-mezőn lakó állatkákról, a gyerekek mégis legjobban a
felhőkön lakó angyalkákról szóló meséket szerették.

Boldogan hallgatták, hogy a felhők fölött apró, aranyszárnyú
angyalok tanyáznak, akik pihe-puha vattapárnáikról figyelik a földön lakó
gyerekeket. A jókat megjutalmazzák, egy titkos kívánságukat teljesítik. Fenn az
égben tündérek sürögnek-forognak, csokoládét főznek, cukorkát csomagolnak, apró
törpék játékokat készítenek fáradhatatlanul. Hál’ Isten, sok a dolguk, mert
nagyon sok jó gyerek él a földön.

Mindig nagy figyelemmel hallgatták a csöppségek ezeket a történeteket
egészen addig, míg a szemük le nem csukódott. Gyakran még álmukban is
folytatódott a mese, csodálatos havas tájakon, hótól roskadozó fenyőfák között,
őzikékkel és manócskákkal kergetőztek, madarakkal bújócskáztak, hóemberrel
hógolyóztak.

 

Közeledett a karácsony. A szegény özvegyasszony szomorkodott
eleget, gondolkozott, hogy is lephetné meg kislányait valami kis ajándékkal az
ünnepen, de egy forint nem sok, annyi sem volt a bugyellárisában. Egy nap el is
sírta bánatát a szomszédasszonyának, nem vette észre, hogy a legkisebb lánya a
közelben van, és minden szavát hallotta. Futott is az rögtön a testvéreihez a
hírrel, potyogtak a könnyei, mint a záporeső. Mi lesz most a ünneppel, hogy
lesz nekik karácsonyuk fa nélkül, ajándék nélkül?

A legidősebb testvér gondolt egy merészet; „sose búsuljatok,
húgocskáim, majd a felhőangyalok segítenek” mondta a testvéreinek. Fogott egy
lapot az irkájából, és egy szívhez szóló levelet írt az angyaloknak. Őszintén
elmesélte nekik, hogy ki is ő, honnan hallott róluk, mennyit segít az
anyukájuknak, milyen szorgalmasan tanul, és a segítségüket kérte, hogy a
testvéreinek, meg az anyukájának örömet szerezhessen karácsonykor. Magának nem
kért semmit, anyukájának is csak egy kesztyűt, mert mindig jéghideg a keze,
mire hazaér a munkából, a húgainak is csak egy kis fenyőfát, aztán azt majd ő
feldíszíti szépen a rajzórán tanult papírdíszekkel.

Fogta a lapot, beletette egy borítékba, aztán az iskolából
hazafelé bedobta a postaládába.

 

Nagy volt a sürgés-forgás a postán. Ezer meg ezer küldeményt
kellet válogatni, osztályozni, időben kézbesíteni, mert az mégsem járja, hogy a
karácsonyi üzenetek késve érjenek célba. Szorgalmasan dolgozott Postás bácsi,
amikor egy aprócska borítékra lett figyelmes. Gyöngybetűkkel címezték bizonyos
Felhőangyaloknak, Felhőországba. Ezen még nem is akadt volna fenn az öreg, de
óriási hiba történt, ugyanis nem volt a borítékon irányítószám! Forgatta,
nézegette a levelet, aztán levéltitok ide, levéltitok oda, kinyitotta a különös
küldeményt, annyira kíváncsi volt, ki küldhetett irányítószám nélküli levelet.

„Nocsak, nocsak, Kovács Anna, Szegfű utca 11.” mondta bajusza alatt somolyogva
a vén postás, „majd elrendezem én ezt a dolgot a te angyaloddal”, azzal fogta a
borítékot, a zakója zsebébe tette, senki meg ne lássa, hogy nem végzi rendesen
a munkáját. Dolga végeztével, nyakában jó meleg sállal, szeme sarkában
mosollyal egy barátjához vette az irányt. Tudta már, mit kell tennie.

 

Elérkezett karácsony napja. Az özvegyasszony szomorúan nézte a
lányait, milyen izgatottan várták az estét, tudta ő, hogy itt már csak a csoda
segíthet, mert nem sikerült még egy aprócska fát sem szereznie. Megették
szerény kis vacsorájukat, meghallgatták a rádió karácsonyi énekeit, aztán éjfél
körül ünneplőbe öltöztek és elmentek az éjféli misére. Ott a nagyobbik lányka
még egy imát mondott, hogy a Felhőangyalok időben érkezzenek, és a szerettei
örüljenek az ajándéknak. Alig hogy hazaértek megszólalt a csengő. Kinyílt az
ajtó, és ott ált egy aprócska karácsonyfa, szépen feldíszítve, mellette négy
kis dobozban ajándék, egy kosárkában gyümölcs, cukorka és csokoládé. A gyertya
fényénél csillogó szemekkel olvasták a kísérőkártyát: „Boldog Karácsonyt
kívánnak a Felhőangyalok”.

A négy szempár gyémántként fénylett akkor este, emezek a
boldogságtól, amaz a meghatottságtól. Kinn, az utcán sűrű pelyhekben esni
kezdett a hó, ünnepi, fehér lepelbe öltöztette a szürke panelerdőt. A Felhőangyalok
mosolyogva rázták fel vattapárnáikat.