Ősz
2009 november 9. | Szerző: Nurse
Szivárvány-sárgában érkezett,
szék támlájára terítve
elázott rongyait.
Ködszín pongyolában kuporodott
a kandalló elé,
– tálkában gesztenye, bögrében forralt bor –
–
A házak közt az út kövén,
hallgatag, kövér esőcseppek
járnak
delíriumtáncot
nem vagyok normális
2009 november 6. | Szerző: Nurse
gőzkalapáccsal zúzod szét
ami kedves nekem
én meg csak nézem
a semmit markolom
hagyom hogy
ujjanként fejtsd le
simító kezem
anyám arcáról
nem vagyok normális
Újra készen
2009 november 6. | Szerző: Nurse
„Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy”
(Zsoltárok 23, 4)
Néhány hónapja azt mondta, soha többet nem teszi be a lábát Isten házába.
Most mégis itt van újra. Hihetetlen ez az egész, nincs rá kézzelfogható magyarázat. Egyszerűen csak jönnie kell, mert hívja, várja a kereszt a falon, megbűvöli a Tabernákulum előtt az örökmécses, újra szeretné énekelni a Hozsannát, érezni a szenteltvíz érintését a homlokán. De a küszöbön mégsem tud átlépni.
Akkor, amikor az ura meghalt, ő éppen a misét hallgatta a templomban. Mintha sejtette volna, hogy így lesz. Érezte, hogy mire hazaér, egyedül marad. Mégis elment, mert ezt kellett tennie. Ki kellett mozdulnia, csak egy félórára, mert a kereszt a vállán már elviselhetetlenül nehéz volt. Valami belső parancsnak engedelmeskedett akkor, utána meg haragudott a Jóistenre, hogy nem lehetett ott az ura mellett, amikor az nekiindult a nagy útnak. Nem volt ideje elbúcsúzni, fogni a kezét, lezárni a szemét, vagy csak ülni mellette, mint ahogy azt hónapokig tette előtte. Isten megfosztotta ettől.
A gyerekek persze azt mondták, hogy jobb ez így, nyugodjon bele, Isten csak szívességet tett, nagyon is jól tudta az, hogy mit cselekszik. Talán igazuk van, talán ők tudják jól, mégis az apró tüske benne maradt és napról napra jobban fájt.
Hónapokig nem is beszélt Istennel, pedig azelőtt gyakori vendég volt az aprócska lakásban. Amikor leült esténként a fotelba, néhány oldalt elolvasott a Bibliából, meghívta és szóval tartotta egy kis időre az Urat, hogy adjon, vagy kérjen valami jót, valami melegséget, valami apróságot, ami kell, hogy a dolgok értelmet nyerjenek. Jóban voltak ők ketten.
Még akkor is így volt, amikor a férje megbetegedett. Rák, mondták az orvosok, gyors lefolyású, fel kell készülni mindenre. Könnyű azt mondani. A legrosszabbra képtelenség felkészülni. Sok más dolog van, ami elveszi az időt. Ápolni kell, gondozni, kórházba járni látogatóba. Mosolyogni még akkor is, amikor a legszívesebben üvöltene az ember fájdalmában, erőt adni, hogy a lélek ott maradjon a másikban. Aztán belekapaszkodni, húzni egyre csak vissza, nem engedi akkor sem, amikor az már menne.
Megszállottként kereste a megoldást. Újabb és újabb gyógymódok után kutakodott, fejébe vette, hogy győzni fog, nyerni a halál ellen.
Nincs idő felkészülni. Meg aztán, lehet-e?
Esténként Isten azt mondta lehet. A szenvedés is azt mondta, hogy lehet, hogy kell, mert jobb az úgy, de aztán megint dolga akadt, megint csak elmaradt a búcsúzás. Hol egy pohár víz, egy félrecsúszott takaró, hol a kábultság, a reményvesztettség, a fájdalom miatt.
Azon a napon hívta a harangszó. Hívta Isten a házába, és ő ment. Ott hagyott haldoklót, ott hagyott búcsúzást, fájdalmat, kétségbeesést, betegséget, és ment, ment Istenhez.
Mire hazaért, már késő volt. Késő mindenhez, ami fontos.
Azután napokig nem ült a fotelbe, hetekig elő sem vette a Könyvet. Haragudott Istenre, a magyarázat nem érdekelte. Vigasztalhatatlan volt, becsapottnak érezte magát. Kicsit talán dühös is, hiszen sérelem érte, és nehezen tudott megbocsájtani.
Először csak a beszélgetések hiányoztak, a napi lecke a Bibliából, aztán meghallotta a harangszót. A nagyharang kezdte mélyen, fémesen, aztán felet rá magas hangján a kicsi. Bimm – bamm. Bimm – bamm. Nem a misére hívta a muzsika, talán csak temetés volt és a lélekharang kongott, de nem volt maradása, öltöznie kellett. Valami ott belül mozgatta, irányította végig az úton. Akaratlanul vitte a lába a templom bejáratához, de belépni még nem tudott. Egy darabig hallgatta az orgona hangját, a hívek énekét; talán épp a Hozsannát, majd lassan hazament. Otthon aztán magán hagyta az ünneplő ruháját, főzött egy illatos teát, két csészét készített a kisasztalra, kezébe vette a Bibliát, aztán beült a fotelba és várt, várt türelemmel.
Készen állt a találkozóra. Újra készen.
Elszakadt a cérna
2009 október 15. | Szerző: Nurse
Teljesen hülyére vett. Ült magában, mozdulatlanul, tette-vette magát, mintha észre sem venne, pedig nagyon jól tudtam, hogy figyel. Nagyon is figyeli minden mozdulatomat. Nem tudtam átvágni, megtéveszteni, mint ahogy ő sem engem. Egyre jobban bosszantott a jelenléte, forrt bennem a harag, az indulat.
– Mi a fenét képzel ez magáról? – gondoltam magamban, ahogy néztem a sunyi tekintetét. Aztán egyszer csak megmozdult. Finnyásan, kelletlenül, de ijesztően céltudatosan rontott be a magánszférámba. Néhány pillanat múlva már ijesztő hangokat duruzsolt a fülembe, monoton egyhangúsággal valami hihetetlenül vérforraló muzsikát. Ekkor már dühöngtem, gyilkos indulatok szabadultak fel bennem. Csinálni akartam valamit. Megállítani, nyakon vágni, felnégyelni, kerékbe törni, csak szabaduljak végre a folyton fogva tartó tekintetétől, a hangjától, a jelenlététől.
Akkor történt. Amikor megállt egy pillanatra, elnémult, mozdulatlanná merevedett, talán csak egy tized másodpercre, talán, hogy új erőt gyűjtsön. Nem tudom. Csak a szeme, az nézett még mindig azzal a buta, csontig látó nézésével. Akkor szakadt el a cérna, akkor lendült ütésre a kezem. Tudtam, hogy nem tévedhetek, még egy lehetőség nincs, pontosnak kell lennem. Kiszámítottam mindent, az ívet, a pályát rezzenéstelen arccal, mintha csak a képet nézném a falon, hogy észre ne vegye, mire készülök. Előre megfontolt szándék, igen, ezt így nevezik.
Iszonyatosan gyorsan történt minden. Karom lesújtott, vér fröccsent, és én halálosan jól éreztem magam. Végre, végre megszabadultam tőle! Kerül, amibe kerül. Ujjongott bennem a megelégedettség.
A légy meg csak nézett, nézett tovább az asztal lapjáról, üveges tekintetében kaján kérdés. Megérte?
Fel a hegyre
2009 szeptember 12. | Szerző: Nurse
– Nem kellene elmennie, Apus! Nem soká jön a kocsi! – szólt az öreg után a menye, de ő mintha nem is hallotta volna. Ünneplőruhában, botjára támaszkodva, előrevetett fejjel ment neki a dombnak. Vállán tarisznya. Reggel kerestette elő a menyével. Mérges is volt rá az asszony, nem értette, minek kell az öregnek pont ez a tarisznya, pont most, ebben a felfordulásban.
– Legalább annyit mondjon, hol keressük! – kérte a nő, de a választ már meg sem várta, sok volt a dolog, futott a konyhába, hogy még az utolsó poharakat becsomagolja.
Ő is becsomagolt már. Mindent, ami kellhet. Belefért a tarisznyába. Egy fénykép, egy olvasó, egy Biblia. Ennyi, többre nem is lesz szüksége.
Vállai előregörnyedtek, cipelte rajtuk hetven éve minden terhét. Volt elég. Különösen az utóbbi időben. Talán minden baj ott kezdődött, amikor a felesége, a Rozál meghalt, az Isten nyugosztalja. Nagy beteg volt, hosszú ideig tartott a szenvedése, az utolsó napokban élő halott volt már, nehezen békélt meg a sorssal, de a jó Isten csak magához szólította.
Ahogy jobban visszanézett a múltba, látta a nőt eladó lányként, ahogy szalad a locsoló legények elől, siet a templomba, vagy éppen karján a kosárral fut a boltba. Milyen gyönyörű volt! Az apja, tehetős gazda, nem egy ilyen jött-ment éhenkórásznak szánta a lányát, mint ő, de a Rozál szembe szállt vele. Hiába tagadta ki az apja, sírt az anyja, csak őt választotta, a nincstelen, senki Dalos Varga Nándit.
Most is egészen előtte van a lakodalmuk. Tisztán emlékszik a kántor énekére, a pap imájára, a vadul dajdajozó rokonságra, ahogy ropták a csárdást, itták a bort. A Rozál kipirult arcára, a kis gödröcskéire, amikor szívből, boldogan nevetett. Olyan szép volt, hogy belefacsarodik az öregember szíve, ha rágondol. Aztán az első éjszaka a kiskamrában, amit az apjáéknál kaptak. Alig fért el a szalmazsák, moccanni is alig volt hely, finom levendulaillat volt a levegőben, a Rozál illata, és akkor ők voltak a legboldogabbak a világon.
Megdörzsölte a szemét, szétnézett a vidéken. A nap bújócskát játszott a felhőkkel. Néha tüzesen kinézett, hogy a másik percben újra elbújjon az arra vonuló felhők mögött. A kaszáló mellett ment éppen. Megállt kicsit, hogy pár szál virágot szakítson, aztán, ahogy öreg lábai bírták nekiindult újra. Fel a hegynek.
Mi is történt azután? Minden évben dolgozott látástól vakulásig. Nem csak a Rozál miatt, nem is a kis Nándika miatt, akivel megajándékozta őket a jó Isten, hanem, hogy megmutassa a Rozál apjának, hogy ember ő, képes pántlikában járatni a feleségét, nem kell koldulni, más kenyerét enni, meg kölcsön kérni senkitől. Szép, nagy házat épített a falu közepén. A fiát tanítatta, tanárembert faragott belőle, aztán amikor az megnősült, a házat kibővítették, a fiatalokat így segítették. Szépen, békességben éltek. Talán csak a menyével nem találta meg a hangot, azzal nem szeretett beszélgetni, a nő mindig éreztette vele, hogy csak egy tanulatlan paraszt. Ki persze sohasem mondta, de tudni lehet azt szavak nélkül is.
Egy levél a lába fejére hullott. Bosszúsan odébb rúgta, de ettől a mozdulattól olyan fájás cikázott a lábába, hogy a könnye csordult, és majdnem felordított. Mint a vén fáról a levelek, úgy hullottak a komor gondolatok az öreg fejére, és nagy szomorúság vette be magát a lelkébe, ahogy a temetőhöz közeledett. Mit keres ő még mindig itt az életben, amikor a szerettei mind itt vannak a temető hideg földjében? Egymás mellett fekszenek békességben, a Rozál meg a fia.
Hamar elmentek egymás után. A Rozált elvitte a rák, Nándit meg a szívinfarktus. Talán fél év sem telt el, hogy az anyja után ment. Éppen hogy csak ráíratta a házat, hogy megspórolja neki a következő hagyatéki illetéket. Jó lesz ez így, gondolta akkor. A helye mindig meglesz, talán egy tányér levest is kap, aztán csak elbogarászik a ház körül. Egy ilyen háznál mindig akad munka bőven. Honnan lehetett azt tudni, hogy a Nándi ennyire siet az anyja után, és őt itt hagyják egyedül a menyével meg az unokával?
Úgy is volt. Felásta, elvetette a kertet, járt fel a hegyre, metszette, kapálta, permetezte a szőlőt, gondozta a jószágokat. Rendben is volt minden. Az unoka is férjhez ment, ott maradtak a házban, volt hely bőven. Jutott külön szoba a dédikének is. Minden szép volt. Egészen addig a napig.
Azon a napon azzal jött haza az unoka férje, hogy bezárták a gyárat, ahol dolgozott. Nincs munka, semmit sem tudtak felajánlani.
Nagyot sóhajtott. Rátört az a szörnyűséges üresség érzés. A szíve a torkában dobogott, verejték ütközött ki a homlokára, akadozva vette a levegőt. Csak még egy kicsit, mondta csak úgy magának. Néhányszor meg kellett állnia, azt gondolta, akkor talán csökken a szorítás a mellkasában, amivel olyan nehéz megbirkózni.
– Holnap reggel bemegyünk a városba, és a Tatus is velünk jön! – mondta az unokája – Van egy meglepetésünk!
Korán reggel indultak autóval. Az öreg nem volt elragadtatva a dologtól, nem szerette a meglepetéseket, a gyerekekből meg nem lehetett kihúzni semmit. Még a menye is csak rejtélyesen mosolygott, vagy kerülte a pillantását. Rosszat sejtett. Egy nagy, emeletes házhoz mentek. A környék tele volt hasonló, behemót épületekkel. Sehol egy kis zöld, egy kis erdő, vagy egy darabka kert. Lifttel mentek egyre feljebb, majd becsöngettek egy szűk folyosóról nyíló apró lakásba. Aztán csak állt egy szobában, amire azt mondták, hogy az lesz az övé. Szóhoz sem jutott.
– Hát van énnekem házam, van nekem szobám is, nem is ilyen kis egérlyuk, mint ez itt! – mondta indulatosan.
– Ne legyen már ilyen makacs, Tata! El kell adni a házat, itt van nekünk munka, iskola a gyereknek. Meglátja, milyen szépen berendezzük ezt a maga szobáját! Nem kell majd dolgoznia semmit, él, mint Marci Hevesen! – békítgette az unokája, de vigasztalhatatlan volt.
Úgy érezte, összenyomják a falak, jönnek egyre közelebb, nem engedik levegőt venni. Két lépés erre, három arra. Ha kinéz az ablakon, annál rosszabb. Émelyeg és szédül, forognak azok a nagy házak, táncolnak, dülöngélnek. Nem, ezt ő nem tudja megszokni.
Hát miért is élt ő tulajdonképpen, hogy vénségére egy kutyaólban, kegyelemkenyéren éljen?
Végre a temetőhöz ért. Elrendezte a két síron a hozott virágokat, megsimogatta a hideg követ, ahol a Rozál fejét gondolta, a tarisznyából elővette az imádságos könyvét, aztán csak úgy fejből elmondott egy Miatyánkot.
– Nyugodjatok békességben! – fejet hajtott, aztán elindult tovább az úton, fel a szőlőbe.
A múlt héten sietve elrendezett mindent. A hordók abroncsait meghúzatta, a présházat kimeszelték, aztán szombaton leszüreteltek. Most ott forr a hegy leve a pincében, azt sem tudja, kinek, minek. Ha elmennek az is itt marad, mégse akarta, hogy befejezetlen dolga maradjon. A kaszát visszavitte a szomszédba, a tyúkudvar kerítését megfoltozta. Úgy érezte, szorítja valami a torkát, mintha valami hurok fojtaná. Kié lesz a kert? Kinek gondozta a fákat, gyümölcsöket, ki issza meg a bort? Még gyónni is elment. Az öreg plébános meg is lepődött, utoljára a gyászmisén volt a templomban, de most úgy érezte, meg kell békélnie Istennel, ne érje készületlenül a dolog.
A szűk horhosba ért. Itt az út kétfele ágazott, a kereszteződésben magányos pléhkereszt. Megállt egy pillanatra, keresztet vetett, aztán elindult egyedül felfele a szűk mélyúton. Egyre nehezebben ment a járás. A meredek kaptató, a torkában kalapáló szíve, a lábába nyilalló fájdalom, az utat felszántó vízmosások mind nehezítették a járást, de mégsem állt meg. Nem akarta bevallani magának, hogy fél. Mindig is félt a változástól, a költözéstől, és ez az út most nagyon hosszú lesz. Nagyot sóhajtott újból, s csak ment, lépegetett kihúzott gerinccel, de kiégett, üres tekintettel.
Amikor felért, körülnézett. Megpihentette a szemét a falun, idelátszott a templomtorony, a temető, sejteni lehetett a házat, ahol már biztosan várják. Leült egy kicsit a diófa alá, odábbrúgott egy lehullott diót. Kinyújtotta fájós lábait, ült egy kicsit, hogy csituljon a mellében a zakatolás, aztán a tarisznyából elővette kincseit. Az esküvői képet a zakója bal zsebébe rakta, csuklójára tekerte az olvasót, jobb kezébe a botot, balba az imakönyvet, aztán elindult le a pincébe.
Először nem történt semmi. Aztán hirtelen színes karikák kezdtek forogni a szeme előtt, ismeretlen hang suttogott a fülébe, hogy feküdjön le, minden rendben lesz. És ő engedelmesen lefeküdt a földre, pedig tudta, hogy nem lenne szabad, de akkor jött a Rozál, azzal a gyönyörű mosolyával hívta, csalogatta egyre messzebb. Ő meg ment utána, mert érezte, hogy ahova megy, ott jó lesz neki, ott tágas lesz a szoba, és virágok illatoznak, ott lesz mindenki, akit szeret.
Szerelem alkonyatkor
2009 szeptember 1. | Szerző: Nurse
Alkonyat
Úgy kezdődött, igen. A civakodással. Alig, hogy az öreg Bánáthy Lajos beköltözött az öregotthonba. Nem ment szívesen, nem volt ő ilyen helyekhez szokva, de kénytelen volt, nem tudta egyedül fizetni a nagy ház költségeit. Azelőtt fiáékkal lakott a városban, egy nagy, kertes házban, de azokba belefészkelte magát a mehetnék, összepakolták a gyerekeket, eladták a nagy házat, az árát becsülettel megfelezték, aztán repülőre szálltak és már mentek is Amerikába, az öreg Bánáthy meg a szociális otthonba.
Még nem is látta a helyet, máris tudta, hogy utálni fogja. Amikor aztán beköltözött, egy kicsit megmelegedett, egyre jobban arra jutott a gondolkozásban, hogy semmi keresnivalója itt. A szoba kicsi, a kert gazos, a leves hideg, a főzelék híg, kemény a párna, várni kell a liftre. Aztán meg nincs egyetlen ember sem, akivel egy normális szót lehetne váltani. Ráadásul, csak hogy a baj tetőződjék, az ebédlőben mellé ültették a csendes beszédű, mindig mosolygós özvegy Kovácsné Évikét.
Már a szagát sem szerette. Azt sem, hogy folyton a kápolnában ájtatoskodik, meg soha nem szól semmiért, pedig aztán az Éva néni elég gyakran kapta hidegen a húslevest, mert az ebédlő közepén ültek. Ha innen kezdték a felszolgálást, ha onnan, mindig ők kaptak utoljára. Aztán meg soha nem szívlelte azokat az embereket, akik nyájas belenyugvással fogadnak mindent, amit eléjük raknak, akiknek bármi jó, akkor sem szólnak, ha odébb lökik őket.
Hepciáskodott az Évike helyett a Lajos eleget, belekötött még a lépcsőkorlátba is, soha nem volt jó neki semmi, soha nem tudott a kedvében járni senki. Ha hideg volt, azért mérgelődött, ha meleg meg azért, ha fújt ez volt a baj, ha nem, meg az.
Évike egy darabig csak nézte az öreg Lajos mindig mérges ábrázatát, aztán egy napon, éppen az ebéd közepén, amikor a Lajos már másodszor küldte vissza a borsófőzeléket melegíttetni, letette a kanalát, fogta a botját, és ahogy jött, úgy ment is, de fordultában még odaszólt neki, hogy „Én még egy ilyen ronda, morgós öregembert az életben nem láttam! Vigyázzon Lajos, mert a Jó Isten megveri magát ezért a nagy mogorvaságáért! Soha többet nem akarok a maga asztalához ülni, mert elveszi az étvágyamat!” Ezt mondta az Évike, aztán egy darabig nem jött ebédelni. Az öreg Lajos egyedül kanalazta a forró levest.
Így teltek hetek, hónapok. Még csak nem is köszöntötték egymást, egymásra sem néztek jó darabig, a sok templomosság és ima sem hozott változást, amit a szegény Évike mondott az Úr Jézushoz, meg a boldogságos Szűzanyához minden reggel és este.
Aztán egyszer csak beütött a mennykő. Az öreg Lajos ágynak esett. A rossz nyelvek azt beszélik, fogott az átok, amit néhány öregasszony küldött rá, akinek az utóbbi időben a tyúkszemére lépett, mások csak egyszerű nyavalyának mondják, ami pár hete sok embert vett le a lábáról az otthonban. Szó, ami szó, az öreg Lajos megbetegedett.
Feküdt az egyedül egész éjszaka, meg délelőtt nyögve, sóhajtozva, senki rá sem nyitotta az ajtót a nővéreken kívül, de azok meg nem számítanak, mert csak futottak, nem értek rá borogatást cserélni, meg gyógyteát főzni. Feküdt némán, mintha parancsba lett volna adva, hogy ne sok gondot csináljon senkinek, tűrjön egyedül, egye meg, amit főzött, ha már így összeveszekedett mindenkivel.
Már az első nap délután arra ébredt lázálmából, hogy valaki motoz körülötte. Évike volt az. Némán tett-vett az aprócska konyhában, gyógyteát főzött, húslevest melegített, aztán befordult a fürdőbe, hogy egy vizes ruhával jöjjön ki onnan, amit aztán az öreg Lajos homlokára borított nagy óvatosan. Hej, jól esett a hideg borogatás, meg a forró tea a Lajosnak, még jobban a gondoskodás, bele is facsarodott a kőszíve szegénynek, még a könnye is kicsordult, persze már csak akkor, amikor az Évike hazaugrott egy félórára. Egy szó nem sok, mégsem mondott egy szót sem a szegény asszonynak egész álló héten át, míg az a gondját viselte, pedig becsületére legyen mondva, az anyja sem ápolhatta volna a Lajost jobban. A beszélgetést az Évike sem szorgalmazta. Tette a dolgát, amikor meg az öreg elszunnyadt, gyógyulásért fohászkodott az olvasójával, meg az imádságos könyvével.
Hála a jó Istennek, meg az asszonyi gondoskodásnak, hamar felépült a Lajos bácsi, de attól fogva, mintha kicsit megmásult volna, különösen az Évikével, kiváltképp, amikor kettesben voltak. Mosoly is bujkált a hetyke bajusza alatt, aztán amikor először ment le ebédelni, nem átallott vicceket mesélni a többieknek, amíg várták, hogy ebédhez kongassák a harangot.
– Én úgy félek, Lajika! – szólt a nő alig hallhatóan, miközben közelebb húzódott a férfihez.
– Akkor elmondom én, Évike! – szólt az hirtelen – Mi baj történhet? Nem ártunk vele senkinek, nem igaz?
– Ne, Laji! Még ne! Tudod, milyenek tudnak lenni az emberek, biztosan másról sem beszélnének egész nap, nem élném túl a szégyent, hogy rólam susmorogjanak az asszonyok – suttogta Évike – Inkább tegyünk úgy, mint eddig. Csak még egy kis ideig, míg megszokják, hogy nem civakodunk állandóan.
Az asszony szobájában voltak. A korán búcsúzó őszi nap még egy utolsót nyújtózkodott a függöny redői között, az este meg éppen csak beosont a teraszajtón és megnyugtató félhomállyal töltötte meg az aprócska szobát. Nem gyújtottak villanyt. Jó volt így. Egymás mellett ülni, kéz a kézben. Nem látni, csak érezni egymás közelségét.
Egymás mellett
2009 augusztus 13. | Szerző: Nurse
Én?
Én nem?
Én nem tudom?
Én nem tudom megérteni?
Én nem tudom megérteni, miért?
Én nem tudom megérteni, miért olyan nehéz?
Én nem tudom megérteni, miért olyan nehéz meghallanom?
Én nem tudom megérteni, miért olyan nehéz meghallanom a hangod?
Elbeszélünk egymás mellett.
Te nem tudod megérteni, miért olyan nehéz meghallanod a hangom!
Te nem tudod megérteni, miért olyan nehéz meghallanod!
Te nem tudod megérteni, miért olyan nehéz!
Te nem tudod megérteni, miért!
Te nem tudod megérteni!
Te nem tudod!
Te nem!
Te!
Csuprok
2009 július 22. | Szerző: Nurse
Élt valahol, a hegyek között egy fazekas mester. Messze földről hozzá jártak az asszonyok, ha igazán csinos csuporba akarták télire elrakni a szilvalekvárt. A korongozás tudományát az apjától tanulta, az meg az ő apjától, és ez így ment már nemzedékek óta, mióta világ a világ. Az edényei erősek voltak, minden ékesség és hivalkodás nélkül, mégis mindenki a polc legelejére állította a kamrában.
Történt egyszer, hogy a mester kedveskedni akart a feleségének, – valami apró bűnét akarta jóvátenni, egy kocsmában töltött estét talán – ezért kigondolta, hogy kiégetés előtt mázasra festi az asszonynak szánt mézes csuprot. Éppen kékre, apró fehér pettyekkel.
Nézett is az nagyot, amikor meglátta, de olyan nagyon megtetszett neki, hogy azonnal fogta a kincsét és futott a szomszédba, hogy csodálják meg asszonypajtásai is, milyen ügyes ember az ő párja.
Na, több sem kellett a szomszédasszonyoknak, azonnal mentek a fazekashoz, hogy nekik is formázzon és fessen ilyen csinos jószágot. Egyiknek tulipánt kellett rá mázolni, a másiknak nefelejcset, a tanítónénak tubarózsát, a bíró felesége mosolygós szilvákat kért a lekváros köcsögre. Egyre csak formázta, festette a színesebbnél színesebb csuprokat, az egyszerű, színtelenek ott porosodtak a műhelye polcán, nem vette azokat már senki.
Amikor már a faluban minden kamarában az ő színes edényeiben pihent a télirevaló, akkor gondolt egy nagyot, felkerekedett és elindult egy messzi városba, a vásárba. Csupa, csupa színes, cicomázott edényt vitt magával, azt gondolta, hogy az egyszerű, dísztelen úgysem kell már senkinek, az már értéktelen, semmire való. Csupán egy ilyet vitt magával, azt is csak azért, hogyha megszomjazik az úton, legyen mivel egy korty vizet meríteni a patakból.
A vásárban aztán szépen kipakolta portékáit, egyiket a másik után. Előre a cifrábbakat, hátulra a csíkosakat, pöttyöseket. A vevőre nem is sokat kellett várni. Egy fiatalasszony jött, nézte a csuprokat egymás után. Felvette, letette, forgatta, a fejét csóválta. Szegény mester nem tudta, hová legyen bánatában, nem értette, miért nem tetszik egyik köcsög sem az asszonynak. Meg is kérdezte tőle:
– Nem tetszenek a csupraim, asszonyka?
– Nagyon szépek ezek, mester, de én valami sokkal szebbet keresek, valami olyat, ami megdobogtatja a szívemet. Mint az ott! Az milyen gyönyörű! – kiáltott fel az asszony és rámutatott a mester vizes edényére, arra a dísztelen, egyszerűre, amiről az azt hitte, hogy senkinek sem fog tetszeni. – Azt kérem!
Attól a naptól fogva a fazekas nem dobta sarokba a máz nélküli cserepeit, hanem azokat is büszkén vitte a vásárba, mert megtanulta, hogy minden edény megtalálja a saját gazdáját. Minden ember más és más. Ami az egyiknek értéktelen, ócskaság, az a másiknak valóságos kincs.
A tanárnő
2009 július 14. | Szerző: Nurse
minden reggel
a madarakkal felkelt
az öregotthon
fehér falai között
aprócska szobában
élt ott hontalan
hajtotta valami
nyugtalanító vágyakozás
csengőszó
gyermeknevetés
a megszokás
vagy csak a
tudást akarta átadni
megtanítani mindent
minden reggel
magára vette
viseltes ruháit
ott hol otthonát
folyton kereste
a tükör előtt
ősz haját fésülte
kisimította
gyűrött ráncait
aztán a könyvet
a hóna alá dugta
az élet osztálykönyve
benne a világ
fontos dolgai
minden reggel
elindult halkan
az otthonból oda
hol mindig otthon van
kerülő utakon
hogy senki meg ne lássa
apró léptekkel
csoszogva
emelt fejjel
botra támaszkodva
ment csak előre
ment az iskolába
Kezdetben vala
2009 november 18. | Szerző: Nurse
Kezdetben vala a család.
Szétválaszthatatlan egység.
Apa, anya, gyerekek.
Aztán vihar jöve északról szerelem képében.
Magával ragadá az anyát, és az anya ment.
Vissza sem néze,
maga után bánatot hagya.
Élének tovább keserűségben.
Apa és a gyerekek.
Aztán vihar jöve nyugatról mámor képében.
Magával ragadá az apát, és az apa ment.
Vissza sem néze,
maga után bánatot hagya.
Ketten maradának Káin és Ábel.
Szereték egymást nagyon.
Aztán vihar jöve keletről gyűlölet képében.
Magával ragadá Káint, és Káin ment.
Vissza sem néze,
maga után bánatot hagya.
Egyedül marada Ábel összetörten.
Nincsen kit szeressen.
Vihar sem jöve semminek képében.
Nem ragadá magával Ábelt.
Maga elé néze,
szíve telve vagyon magánnyal.
Oldal ajánlása emailben
X