Válaszok
2008 október 9. | Szerző: Nurse
– Jól, de tényleg! Nincs semmi baj, kicsit fáradt vagyok, de különösebb probléma nincs. Miért is lenne, nem igaz?
– Á, dehogy! Tegnap a koraival mentem. Képzeld, az a nő is azzal a busszal jött, aki a múltkor abban a fura kabátban volt. Emlékszel?
– Jaj, dehogynem! Egész úton nevettünk, a könnyünk potyogott, egyszerűen nem tudtuk abbahagyni. Tudod, amikor a sofőr olyan furán nézett hátra. Azon mókáztunk, hogy hátrajön és leszállít a buszról. Ne mondd, hogy nem emlékszel!
– Ja, Ő! Már régen találkoztam Vele. Utoljára munkanélküli volt. Nem egyszerű, a fia most ment iskolába, a férje itt hagyta egy fiatalabbért. A lánya lehetne. Sajnálom, szorgalmas nő, de valahogy nincs szerencséje a munkahelyeivel sem. Ahova beteszi a lábát, az a cég csődbe megy. Nem értem én ezt! Vannak ilyen örök vesztesek? Még ezt sem mondanám, mert amúgy meg egy intelligens nő.
– A gyerekek jól vannak. Élik a saját kis életüket, már csak ritkán van szükség a segítségemre. Külön utakon járnak, ezt még nehéz megszokni, de ha jól belegondolok, én is ilyen voltam. Nem lehet Őket ezért hibáztatni. Csak hétvégén vagyunk együtt, az is jobban csak ebédnél. Vagyunk egymás mellett, mindenki a saját ügyeivel, a saját munkájával.
– Ismerős. Ahol csupa nő dolgozik, előbb utóbb valami vita kialakul. Nem tudom, talán irigység, talán valami egész más? Tyúkudvar kakas nélkül. Mindenki mondja a magáét, figyeli a másikat, áskálódik, a háta mögött beszél. Kellene egy-két pasi, akkor …á, akkor még rosszabb lenne.
– Én sem kaptam már frisset. Nem tudom, mit képzelnek ott a boltban. Ennyi pénzért az ember vegye meg azt a satnyaságot? Bezzeg, a reklámújságban nem úgy néz ki! Akciós! Ennyi pénzért ne reklamálj! A múltkor a kolléganőm megmutatta a reklámújságban az almát az eladónak, hogy Ő olyat kér. Olyan szépet. Kinevették. Üzletpolitika.
– A koraival megyek. Vonattal, azt jobban szeretem. Kényelmesebbek a székek, fel lehet állni, és nagyon érdekes arcokat látok. Mindig történik valami. A múltkor a kisiskolások és a Fradi drukkerek, de róluk meséltem már.
– Igen, az ember nem tudja, hogyan öltözködjön. Reggel szinte megfagyunk, délután meg cipelhetjük a kabátot. Nem szeretem, Azt sem, hogy olyan korán sötétedik. Beszorulunk a szobába, jönnek a hosszú, tétlen esték.
– Igen, jövök holnap is. Na szia! Üdvözlöm a többieket!
Porszemek
2008 szeptember 29. | Szerző: Nurse
Süni szerint az életet nem a nagy dolgok határozzák meg, hanem azok a mindennapi, parányi porszemek, amikről nem is gondolnánk, hogy ilyen nagy jelentőséggel bírnak. A pillanatok, amik elraktározódnak valahova nagyon mélyre, a tudat legmélyére, hogy aztán valami aprócska dolog a felszínre hozza őket. Egy utazás, egy mosoly, egy elsuhanó autó, egy mozdulat, egy hang, valami, ami látszólag nem is fontos, mégis jelentőséggel bír. Időnként csodálkozva megállunk, mintha ez, vagy az a dolog egyszer, valamikor nagyon régen éppen ugyanígy megtörtént volna már velünk. Ismerjük már a következő lépést is, tudjuk, mi fog történni, szinte látjuk, hogy leesik a csésze, kiborul a tej, kicsúszik a lábunk alól a talaj. Kicsit csodálkozunk még, de hamar lépünk. Lépünk tovább, a következő pillanat felé, mert a pillanatok nem állnak meg, folyton mozgásban vannak, peregnek, forognak, sietnek, szaladnak. Sietnek, mert egy egész élet múlik rajtuk.
Süni és az Isten
2008 szeptember 25. | Szerző: Nurse
Jó viszonyban voltak ők ketten. Süni és az Isten. Amolyan elfogadó, megbocsájtó apa-gyermek kapcsolatban. Isten elnézte Süni csetléseit – botlásait, hogy nem jár misére, hogy nem megy el gyónni, hogy néha megkérdőjelezi az Atya döntéseinek helyességét. Süni pedig megbocsájtja, hogy az Isten nem mindig ér rá vele foglalkozni, hogy időnként nehezebb keresztet rak rá a kelleténél. Tudja, hogy Istennek sok dolga van mostanság, annyi a magányos, magába burkolózó ember. Sok a sün és egyre kevesebb a boldog ember. Süni szerette Istent. Szerette és nem félte. Tudta Ő, hogy addig, míg Isten vele van, nem kell félnie, mert Isten maga a szeretet. Az a finom, meleg, magával ragadó érzés, amit csakis egy Istentől lehet kapni, és amit Süni megtapasztal nap, mint nap. A szeretettől pedig nem kell félni, ezt még egy Süni is tudja. Isten szerette Sünit. Utakat jelölt ki számára, megmászandó, leküzdendő kaptatókat, amiknek a leküzdése erővel és büszkeséggel tölti el a Süni apró lelkét. Süni nem kért semmit Istentől, csak hagyta, hogy az szeresse. Szeresse azzal a féltő, óvó, ugyanakkor bölcs szeretettel, ahogy csak egy Isten képes szeretni. Az Isten. Arra viszont mindennap fordított időt, hogy beszéljen Istennel. Megköszönjön, hálát adjon minden aprócska dologért és elszámoljon a zsebében lapuló talentumokkal. Általában több volt, mint előző nap, de olyan is akadt, hogy rosszul gazdálkodott a rábízott adományokkal. Olyankor mindketten szomorúak voltak. Isten kicsit megsimogatta Süni fejét, mélyen a szemébe nézett és bölcs tanácsokat suttogott a fülébe. Olyankor békesség költözött kettejük közé. Néha csak hallgattak. Hallgattak, mert szavak nélkül is értették egymást. Különösen Isten Sünit. Látta azt, amit csak kevesen látnak, érezte, amit csak a kivételezettek éreztek. Tudta, hogy Süniben szeretet lakik és ez még Istent is örömmel töltötte el. Egyszóval, jóban voltak és ez mindennél többet jelentett. Jóban voltak ők, Süni és az Isten.
Süni és az iskola
2008 szeptember 23. | Szerző: Nurse
Egészen addig nem volt semmi baj, amíg az Enter gombot le nem nyomta a fax billentyűzetén. Napok óta lázban égett. Soha ennyire nem akart még semmit, mint most ezt a dolgot. Nem érezte még soha ezt a kényszert, hogy kilépjen a megszokott kerékvágásból és egy új, ismeretlen világot hódítson meg. Vagy csak hagyja, hogy a világ hódítsa meg őt. Szóval nagy izgalommal és lelkesedéssel várta azt a valamit, amit úgy hívnak, magasabb dimenzió. Most, amikor rátette az i-re a pontot, mégis megfordult benn valami. Már nem is látszott annyira jó ötletnek. Megint jött az a furcsa, minden erőt nullára kioltó szorongás, ami Sünit végigkísérte élete útjain. Jönnek a kétségek, a bizonytalanságok, a negatív kisugárzások, amikkel olyan nehéz mit kezdeni. Nem szerette, hogy folyton elárasztják a gondolatait, bármi jó dolgot szeretne csinálni. Sötét fényekkel világítják meg azokat a napnál is világosabb dolgokat, ami Süni életében lépcsőfoknak számítottak. Talán, hogy egy újabb kihívással, újabb feladattal bosszantsák? Vagy egyszerűen csak azért, mert nem tud kibújni a szorongás börtönéből? Olyan erős és magabiztos volt mindig, ha mások életéről volt szó, ha más embernek kellett tanácsot adni, vagy elintézni valami sürgős dolgot. Aztán, amint saját élete felől kellene döntenie, jön ez a furcsa szorító érzés, a bénultság. Akkor nem tudja, helyes-e amit tesz, megéri-e a befektetés, és nyűgösen forgolódik a vackán, éjszakákon át gondolkozik, visszacsinálná mindazt, amit eddig tett az ügy érdekében. De ez nem egy cipő, amit vissza lehet vinni a boltba, hogy cseréljék ki, mert már nem is olyan jó méret, és egyik ruhához sem megy a színe. Ez most valami más, valami nagy dolog, amit végig kell csinálni, saját magáért. Csak úgy, mert annyira nagyon szeretné. Igen, beül abba a padba, igen kíváncsi arra, mit csinált eddig jól és mit lehetne még javítani. Igen. Süni iskolás lesz.
Sokoró
2008 szeptember 22. | Szerző: Nurse
Ketten már kinn álltak a placcon, a dobogónak kinevezett székek mögött. Süniben egyre nőtt a feszültség. Tudta, hogy jól ment, de mégis olyan bizonytalan volt minden. Minden másodperc növelte a gombóckát a torkában és képtelen volt akárcsak lenyelni is belőle egy darabkát. Most mi is van tulajdonképpen?
– A Sokorói hegyifutás 6 km-es távon, az 19..-19..korcsoportban, a hölgyek között első helyen végzet …
Hát ez az, gondolta Süni, miközben a versenybírónő a névvel küzködött, megint nem tudják kimondani. Kicsit elmosolyodott magában, miközben a férje büszkén kiabálta be a nevét. Azt a nevet, amelyik minden hivatalos helyen keserves perceket okozott immár 20 éve. Nem mintha a lányneve egyszerű lenne, de így ez kész katasztrófa. Hányszor gondolkozott el azon, hogy valamiféle szűrő, névszűrő alapján kellett volna férjet választania. Az Ő délszláv nevéhez jobban illett volna valami egyszerű, nagyon-nagyon egyszerű nevű pasi. Kis, vagy Nagy, esetleg Kovács. Ha ezt akkor tudta volna! De most már mindegy. A hölgy félszegen, bocsánatot kérve akasztotta a nyakába az érmet. Süni boldogan szorította magához a nemzetiszínű szalagon lógó, csillogó fémdarabkát. Reggel erről még álmodni sem mert. Különösen úgy, hogy szakadt az eső, kétséges volt még a rajt is, nemhogy a célba érkezés. De, “nem vagyunk mi cukorból” felkiálltással mégis útnak indultak, hogy meghódítsák a számukra ismeretlen Sokorót. Szerencsére ismeretlen, mert ha tudták volna az indulásnál, mire vállakoznak, valószínűleg inkább egy pohár jó bor mellett élvezték volna a Tv nyújtotta borzalmat, amit műsor címén szombaton délután bemutattak. De Süniék bátrak voltak és merészek. Három kilométer hegymenet, majd ugyanannyi vissza. Csekélység, gondolhatnád, de azt az emelkedőt látni kell, mielőtt véleményt mondasz. A rajtnál tülekedés. Milyen hülyeség, gondolta Süni és szépen minden tolakodót maga elé engedett. Egyszercsak elindult a menet. Erőltetett, Úgy két kilométer után kiállt a felvezető autó. Nem bírta az emelkedőt. A merészebbek, köztük Süni is csak monoton egyhangúságban vágtatott előre. A kanyarban egy szervező. Ismerősnek tűnt valahonnan. Jól esett, hogy bíztatta Sünit: – Gyerünk, kislány, nagyon jól mész, egy kicsit még húzz bele! – Jópofa, húzzon bele! Az út széléről könnyű! A fordulónál Süni megpróbálta visszagyömöszölni a tüdejét a helyére, hátha szükség lesz még rá valamikor. Jól tette. A hegyről lefele vezető út, a szemerkélő esőben kegyetlenségével felért a hegymenettel. Na jó, kicsit túlzás, de tényleg csúszott és meredeken száguldott lefele. Az út mellett itt is, ott is szurkoló gyerekek, boltból siető háziasszonyok, a “tudakozóból” dülöngélő férfiak bíztatták, a végkimerült futókat. Végre feltűnt a távolban a cél, vagy csak a délibáb? De nem! Ez tényleg a cél! Hurrá! Megcsináltuk! És most itt áll a placcon, és szorítja azt a sárga kis fémdarabot. Boldogan, fáradtan és gondolatban már újabb köröket ró egy újabb hegyoldalon.
Gyermek
2008 szeptember 9. | Szerző: Nurse
Azt gondolod, hogy csak fekszem itt az ágyon. Fekszem üveges tekintettel, nézek a semmibe. Dobog a szívem, néha csak úgy össze-vissza, kapkodom a levegőt, alig mozdulok. Kérdezel, de én nem válaszolok. Nem válaszolok, mert nem találom a szavakat. Valami kesze-kusza, láthatatlan fonal csavarja össze a gondolataimat. Mintha egy lassított felvételt néznék. A saját filmem, a saját satnya kis életemről. Talán a gyógyszertől van, nem tudom. Aztán már nem is kérdezel. Teszed a dolgod, igazítod az ágyamat, mintha itt sem lennék. Ez fáj nekem! Szeretnék mondani valamit, mozdítanám a kezem, de mindenhol csak rácsokba ütközöm. Nem értem. Semmit sem értek. Jó lenne elmondani, hogy szeretném, ha beszélnél hozzám, ha elmondanál egy imát. Nézek a szemedbe, kérlellek, de nem látsz mást, csak a béna, agyongyötört testemet. Nem látsz mást, csak azt, hogy megint nem voltam képes uralkodni a testem felett. Elviselném még a durva szivacsot is, ha rám mosolyognál. Annyira nagyon egyedül vagyok. Miért kell ennek így lennie? Szeretném kikapcsolni ezt a pár gondolatot is, hogy a szégyen pírja ne ülhessen ki az orcáimra. Gyerek lettem újra. Aprócska, eltévedt gyerek itt a fehér ágyban, itt a dunna és a rácsok fogságában. Mosolytalanul hangtalanul, élettelenül. Gyermek.
Süni és a futás
2008 szeptember 2. | Szerző: Nurse
Süni egészen addig a pillanatig szomorúan konstatálta, hogy ma sem úgy megy a futás, mint kellene. Teszi ugyan a lábait egymás után, cipői nyelik a métereket, de valahogy nem érzi azt a megkönnyebbült sóhajtást, mint máskor. Mellette a másik Süni. Látszik, hogy szinte siklik a levegőben, lábai alig érintik a talajt, szája mosolyra húzódott, a szemei csillognak, könnyedén, felszabadultan ugrál át pocsolyákat, kerül ki buckákat. Úgy, ahogy Süni várta saját magától mindig is. Különösen ennyi idő után. Ma is így indult neki a távnak. Azzal az érzéssel, hogy majd ma minden úgy lesz, mint régen. De ma sem így történt. Nem akarta bevallani, hogy majd megfullad, alig kap levegőt, az izmai fokról fokra lesznek egyre merevebbek, hogy már régen feladta volna, ha az a másik Süni ott, mellette nem futna olyan iszonyatos tempóban. Egészen addig a pillanatig szenvedett. Éppen kiértek a fák árnyékából, elhagyták a földes ösvényt, és kikanyarodtak a zúzalékkal felszórt utacskára, amikor a kanyarban észrevették a lányokat. Ketten voltak. Egymás mellett haladtak, vidáman beszélgetve, egyenletes ritmusban, körülöttük vibrálta a levegő, hátuk mögött porzott az utacska. És ott, akkor Süni meglátta magát 14 évesen. Kezében tájoló, térkép, előtte a Várkert és a keskeny ösvény, a legyőzésre váró feladat. Azok a lányok, ott szemben, azok voltak a múlt, a boldog ifjúság. Az út eleje, ha úgy tetszik. Vajon Süniék melyik részén haladnak éppen az úton? A napjuk melyik szakaszába érkeztek? Delelőn áll, vagy éppen már alkonyatba fordult? Süni ránézett a mellette haladó másik Sünire. Nem is kellett mondania semmit, mert az Ő szemében is azt látta, amit az imént gondolt saját életéről. Az a másik Süni is gyerek lett egy futó pillanatra, az Ő szemében is ott volt egy darabka gyerekkor, és a kérdés, vajon hol tart éppen? És az a pillanat elég volt, hogy Süni feltámadjon, és laza, ütemes léptekkel fejezze be a távot, hogy csacsogjon és nevessen, mint ahogy azt reggel megálmodta.
Úttalanul
2008 augusztus 25. | Szerző: Nurse
Süni úgy érezte magát, mint aki lopni ment és rajtakapták. Pedig ilyesmi még álmában sem fordult meg a fejében. Agyában lüktetett az adrenalin, arcát a harag festette rózsásra. Az Ember elvette az utat. Azt az utat, ahol Süni minden göröngyöt ismert már, minden bokrot nevén szólított, minden virágról tudta, mikor milyen kedve van. Egy Süninek nagyon fontos az út. Azonban ezt az Ember nem értette. Sünit végtelenül bosszantotta és elkeserítette az irigységnek és önzésnek ez a megnyilvánulása. Mi rosszat tehet egy Süni azzal, hogy kedvét leli az úton való futkározásban? Elkoptatja? Beszívja szépségeit, illatait és elraktározza a szíve mélyére? Miért fáj ez az Embernek? Ha ennyire félti a Sünitől az utat, akkor miért nem kerítette be, vagy miért nem táblázta ki, hogy a futkározó Süni még csak véletlenül se engedjen a szépséges út hívogatásának? De nem tette meg, csak fenyegetőzött, kiabált és szitkozódott. Így csak szomorúság van a Süni gondolataiban. A szomorúság, mert úgy érzi, elvettek tőle valamit. Mintha egy részt kihasítottak volna a világnak abból a részéből, ami kedves volt neki. Mintha elvették volna a tejút egy csillagát. Süni az óta csak ábrándozik az útról, arról az útról, ahol a folyó karnyújtásnyira lustálkodott, az útról, hol a fák árnyékot adnak, ahol pocsolyák tükrében láthatta magát, ahol a gondolatok a helyükre kerültek. Kár, hogy az Ember nem érti a Sünit. Bizony nagy kár.
Libikóka
2008 augusztus 24. | Szerző: Nurse
Libikókát játszik a Világ, Süni! Egy különleges mérleghintát. Hintáztatja magát föl-le, föl-le, amint éppen kedve tartja. Valahogy nem találja az egyensúlyt, vagy egyszerűen csak belefeledkezett ebbe az ördögi játékba, sodorva bennünket ide-oda. Van, hogy befordul egy eldugott pince mélyére- Megül ott egy kicsit, vihorászik magában, gonosz tekintettel figyeli, mi is fog most történni. Nem érti az emberek szemében ülő szomorúságot, a fájdalmat, amit okozott. Nem érti a Szürkeséget és a feketeséget, elvesznek a színek, elveszik a fény, a glória. Néma, lehajtott fejeket lát szomorú, agyonhajszolt szemeket. Figyeli csak a káoszt, amit okozott, de szemeivel már a rivaldafényt is látja, a soha nem járt magasságokat. Mert a következő útja odavezet! Fel, a magasba, ahol dicsfény övezi, hallatlan vidámság és öröm. Minden aranyfénybe úszik akkor, zöldell és kéklik, és mosoly játszik a szájak szegletében, és vidám zene száll, túlharsogva a madárcsicsergést. Igen. Boldogság illata száll a levegőben, amolyan akácos balzsamillat. Olyan életillat. Persze ez sem tart soká, mert megint lendül a hinta, megint mozdul az Élet, megint billen minden, megint nincs egyensúly. Ez van, Süni, ha libikókán játszódik az Élet!
Titkaimat gyűjtögetem
2008 november 6. | Szerző: Nurse
Titkaimat gyűjtögetem. Titkaimat, amelyeket én magam szültem, tápláltam saját véremből, takargattam születésemtől fogva. Egyszerre vagyok én és az árnyékom, a sötétség és a fény, a jó és a rossz. Mindkettővel együtt kell élnem, pedig szabad szeretnék lenni. Szabad saját magamtól. Kiáltani szeretnék magamnak:- Add vissza magamnak magam! Már nem tudok, nem akarok veled élni. Nem szeretlek.
Aztán csendesedik kicsit az őrület. Hogy éljem át az egyiket a másik nélkül? Mindkettő én vagyok, ezért aztán csak várom, ki kerekedik felül, mikor, melyik lép elő a másik árnyékából.
Mindent csak elkezdeni tudok, a folytatáshoz nem értek. Az is lehet, hogy csak a kezdetet tudom, csak azt szeretem. A kezdetet. Van abban valami izgalmas, ahogy rakosgatom a szavakat egymás után. Kibontakozik a mondat, a bekezdés, egy történet, egy érzés. Azt hiszem, ez most sikerülni fog! Aztán elfogy a kezdeti lendület, kifogynak az imából a szavak, mint ahogy a tollakból fogy a tinta. Egy ponton aztán akárhogy formálnám is a betűket, valahogy nem gurulnak tovább. Olyan, mintha a labda megállna fenn, a levegőben a legmagasabb ponton. Nem érem el, bárhogy is akarnám.
Vannak ilyen napok. Ilyen feszültséggel terhelt pillanatok. Amikor tudod, hogy nincs nyugalom, nem pihenhet meg a lélek, mert valami rossz indult el, ami felkorbácsolta a nyugalmat. Még azt sem tudni, mi az a rossz, de már összeszorul a torok, valahogy semmi sem működik, vagy ha működik is, negatív energiákat közvetít csak. Lehet, hogy éppen saját magam keltettem a hullámot, ami valami sziklának ütközve visszájára fordult, nem tudom. Valami kihozott a béketűrésből, valami bekerült a fogaskerekek közé, valami oda nem illő porszem. Nem tudom kitisztítani, mert nem tudom, hol keressem. Pedig én nyugalmat szeretnék, lágy ringatózást, időt szeretnék, amikor csak teszem a dolgom szép nyugodtan, amikor nincs nyomás, nincs sietség, csak béke van, Isten van.
Oldal ajánlása emailben
X