Hmmm…
2009 január 12. | Szerző: Nurse
|
||||||
A kifli
2009 január 10. | Szerző: Nurse
Méla egykedvűséggel ült a buszmegálló hideg fémpadján. Kissé előredőlt, a lábai valami hallhatatlan zene ritmusát követték a levegőben. Egy kiflivéget majszolt. Aprócska lány volt, úgy 7-8 éves. Fején ódivatú, kötött sapka, vállán méretekkel nagyobb, kopott dzseki, combjaira egy meghatározhatatlan színű farmernadrág feszült. A legnyomorúságosabb mégis a cipője volt ebben a hideg télben. Egy vékony, lyukacsos edzőcipő „melengette” a lábát. A pad mellett, a földön egy hátizsák, és egy agyonnyűtt reklámtáska. Talán a tornaruháját cipelte benne.
A januári bágyadt nap megcsillant a szeme bogarában, tétován pillantott egy nagyot, aztán csak a napba fordította az arcát, és melengette kicsit a hideg fényben.
Egy kis idő múlva észrevette, hogy nézem. Egy tétova mozdulattal felém fordult, először egy futó mosolyféle suhant át az arcán, majd miután nem tudtam levenni róla a szemem, megszólított.
– Kérsz egy darabot? – és felém nyújtotta a maradék kiflit.
Hirtelen nem tudtam mit mondani, csak néztem csodálkozva először Rá, majd a fura kinézetű kiflire és szorosabbra húztam magamon a nagykabátot.
– Ez az uzsonnád? – kérdeztem tőle szánakozva, de megnyugtatott, hogy ezt a Peti adta a napköziben, mert neki az anyukája kakaós csigát hozott. Uzsonnát majd akkor eszik, ha hazaér, és a kistesói hagynak valamit.
– Egyedül utazol? Nem jön érted az anyukád? – néztem rá kétkedve.
– Hát persze! Nem vagyok én óvodás! Már másodikos vagyok! – húzta ki magát kicsit ültében. – Az anyukám otthon van a kicsikkel, nem tud értem jönni, a tesómnak meg edzése van.
– Mikor jön a buszod? – néztem rá kérdően.
– 4 órakor.
– De addig még 40 perc! – szisszentem fel meglepetten.
– Nem baj, mindig jön valaki – mondta nagy bölcsen, majd még egyszer megkérdezte:
– Na, kérsz egy kis kiflit?
Némán nemet intettem. Szerettem volna egy vastag plédbe bugyolálni, megmelengetni, mint ahogy Ő melengette meg szívemet azon a hideg januári napon. Szerettem volna olyat adni neki, amit Ő adott nekem, de nem jutott eszembe más, csak egy darab csoki a táskám mélyén. Elővettem és a kesztyű nélküli kezébe adtam.
A Tölgy és a Ciprus
2009 január 3. | Szerző: Nurse
„És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:
Mert templom oszlopai távol állnak egymástól,
És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.”
/Kahlil Gibran/
Mindketten ifjak voltak, amikor egymásba szerettek. Az erős Tölgy és a törékeny Ciprus. Nem volt boldogabb náluk a föld kerekén, naphosszat nem tudtak betelni egymás közelségével. A Ciprus csodálta a Tölgy erejét, délceg termetét, egyre lombosodó koronáját. Szemét sokáig nyugtatta a lomb közé fészkelő madarak játékán, hallgatta a koncertjüket. A Tölgy szerette kedvese törékenységét, kecses ívű törzsét, szerette, hogy gondoskodhat róla, óvhatja, féltheti.
Szinte tökéletes volt az összhang a két szépséges fiatal között. Gyermekeik születtek, felnevelték, útjukra bocsátották őket. Telt, múlt az idő. Napra nap és évre év. A Tölgy ereje teljében még robosztusabb lett, mint ifjonti éveiben, a Ciprus viszont azt vette észre, hogy egyre nehezebben vesz levegőt. Levelei megfonnyadtak, ágai elvékonyodtak, gyökerei meglazultak. Egy nap sóhajtva így szólt a Tölgyhöz:
– Úgy szeretném látni a napot, Kedvesem! Olyan jól esne, ha a napsugarak játszadozhatnának a leveleimen, ha megmelengetnék az ágaimat. Nem húznád félre kicsit az ágaidat?
– Ugyan Édesem! Még megpörkölődnének azok a gyönyörű leveleid! Inkább még szorosabbra húzom az ágaimat, nehogy megégessen a sugaraival! – szólt a Tölgy és még nagyobb árnyékot volt a Ciprus fölé.
Pár nap múlva eleredt az eső. A kis Ciprus sóvár szemekkel nézte a kövér esőcseppeket, szomjazta a vizet, szeretett volna fürödni a hirtelen jött égi áldásban. Félénken megkérte hát a Tölgyet:
– Kedvesem! Nem engednél egy kis esőt az én leveleimre is? Tudod, mennyire szeretem a finom, langyos tavaszi vízcseppeket! Kérlek, hadd fürödjek egy kicsit!
– Édesem! Ártalmas az a Te törékeny leveleidnek! Bújj inkább még közelebb hozzám, nehogy valami bajod essen, meg ne fázz ebben a változékony időben! – válaszolta a Tölgy atyáskodóan.
Aztán lágy szellő cirógatta a leveleket, játékosan ki-be bujkált a Tölgy ágai között, meglebbent itt, befurakodott ott. Kellemes játék. A Ciprus is játszani vágyott a széllel. Még egy kísérletet tett:
– Drága Tölgy! Olyan jól esne egy kis játék. Engedd meg kérlek, hogy a szellő kergetőzzön a hajamban, hogy ki-be szaladgáljon az ágaim között, hogy cirógasson és simogasson!
– Ugyan Drágám! Nem vagy már gyerek! Mire való az ostoba játék? Komoly nő nem játszadozik az ostoba széllel!
A Ciprus szomorúan kémlelte az eget, de eleget tett a kérésnek, csak magában sóvárgott a napfény, az eső és levegő után. Egyre gyakrabban érezte, hogy nem kap levegőt, hogy valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés keríti hatalmába. Szerette a Tölgyet, felnézett rá, de egyre inkább érezte, hogy kedvese megfojtja szeretetével. Napfényre vágyott, a szellő játékára a leveli között, madarak fészkére az ágai menedékében, esőre vágyott, erős gyökérre, ami csak az övé, a sajátja. Magasabbra vágyott, de tudta, hogy az erős Tölgy árnyékában ágai nem nőhetnek az égig.
A következő tavaszon csak senyvedő, sárgás levelekkel ékesítette magát, nem csacsogott, nem nevetett, csak bánatosan és sóvárogva kémlelte a tájat a Tölgy árnyékában. Egyre kevesebbet beszélt, mosolyogni is elfelejtett. Csak sóhajtozott napestig, ágait lógatta, szomorkodott.
-Orvost hívok!- szólt kétségbe esetten a Tölgy! – Orvost hívok, hogy meggyógyítson, nem számít, mibe kerül! Ha Te nem leszel, én is elpusztulok, hiszen annyira szeretlek!
Ostoba Tölgy! Nem orvos kell ide! Hát nem tudod, hogy a szeretettel ölni is lehet?
A család
2008 december 31. | Szerző: Nurse
Az
év utolsó hajnala. Apró koppanásokkal fut utánam a szél, az út közepén utolér,
bólint egy köszönés félét, majd magamra hagy. Valahol egy kutya ugat, pár
pillanat múlva felel rá egy másik. Amúgy tökéletes a csend. A koppanás csak a
sötét aszfalton, a koppanás, ami zenél.
A
távolban feltűnik a busz. A sofőr, velem egykorú lehet, egyedül. Talán örül is
kicsit, végre valaki, aki elüti a magány egyhangúságát. Rám mosolyog. Én
vissza. Mint egy házaspár.
– Jó, hogy látlak
Kedves, jól aludtál?- kérdezi a szeme, és én némán igent bólintok.
Középre
ülök. Elindulunk. Valahol vár egy újabb állomás. Egyikünk sem hitte volna, hogy
megjelenik Ő, a gyermek. Isten adománya. Hanyagul hátára vetett zsákkal,
köszönésfélével a szája szegletében a hátsó ülésre ül. Tökéletes az idill. Elől
az apa – vezet. Időnként belepillant a visszapillantó tükörbe, találkozik a
szeme az enyémmel. Szemében kérdés, minden rendben? Én, mint gondos anya, az
ablak tükrében megnézem, gyermekem alszik-e már. Jól sejtettem, szétnyíló ajkai közül apró
sóhaj száll fel, majd elmosolyodik álmában.
Előre
bólintok. Az apa nyugtázza, és kicsit óvatosabban veszi be a következő kanyart,
mint szokta, finomabban lép a fékre, mint eddig bármikor. Pedig csak hárman
vagyunk. Az alkalmi család az év utolsó hajnalán. Apa, Anya, és a Fiú.
Minden
rendben. Mehetünk. Vár ránk egy újabb állomás.
Beteg a Karácsony
2008 december 16. | Szerző: Nurse
Egy orvos ismerősöm osztotta meg velem a hírt, amit sem az újságok, sem a kereskedelmi csatornák nem közöltek az emberekkel. Tegnap, a kora esti órákban rohammentő szállított az intenzív osztályra egy eszméletlen beteget. Az állapota jelenleg is súlyos, sőt életveszélyes. Az orvosok mindent megtesznek, hogy az állapotát legalább stabilizálják, de sajnos a prognózis nem túl kedvező.
Tudósítónk megkereste a beteg családját is, akik kérdésünkre elmondták, hogy a folyamat már évekkel ezelőtt elkezdődött. A betegség kezdetén először a fénye veszett el a betegnek, eltűnt a tőle megszokott melegség és varázs, ami odáig jellemezte. Később már levegőt is alig kapott, de mindezt az emberek kapzsiságának tudta be, és nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. Kicsit bánkódott ugyan, és hiányolta a meghittséget, a békét és a szeretetet, de bámulatos önuralommal tűrte a megpróbáltatásokat. Ekkor még az sem szegte kedvét, hogy róla mindenkinek csak a heteken át tartó bevásárlási láz, az esztelen költekezés, a hajsza jutott eszébe. Azt nehezményezte ugyan, és erős szorongással, szívdobogásérzéssel nyugtázta, hogy nem azzal törődnek az emberek, hogy szeretettel forduljanak egymás felé, hanem abban látják a lényeget, hogy az ajándékuk minél szebb, nagyobb és drágább legyen.
Hol vannak már a titokban kötött sálak, a hímzett kisterítők, kifényesített almák, házi sütemények? – kérdezte ilyenkor mogorván.
A beteg állapotán sokat rontottak a műfenyők, a bevonómasszából készült szaloncukrok és az előre csomagolt, fa alá tehető ajándékok, amik személytelenek és ridegek, egyáltalán nem tükrözik az ajándékozó szándékát.
Hiányoznak a meghitt, közös vacsorák, az ünneplőbe öltözött családok, akik nyitott szívvel énekelve állják körül a közösen díszített fenyőt. A Családok, a közösségek, a beszélgetések, az ünnep. Ezek hiánya vezetett ide, az intenzív osztályra.
Tudósítónk jelenti, az esti vizit után az a hír terjedt el orvosi körökben, hogy a Karácsony nevű beteg nagy valószínűséggel nem éri meg a 2050-et. Kár. Nagy kár!
És Isten?
2008 december 4. | Szerző: Nurse
Tegnap azt mondta valaki, hogy Isten magányos. Sohasem gondoltam bele ebbe a dologba igazán, valahogy nekem természetesnek tűnt, hogy Isten itt van, köztünk, bennünk, körülöttünk, de hogy magányos lenne, az meg sem fordult a fejemben. Mindig úgy gondoltam Rá, hogy éldegél valahol a lét és nemlét határán, teszi a dolgát, ad és elvesz, felemel, és porba taszít, utakat jelöl ki, és utakról térít le, ítélkezik és megbocsát, meghallgat, kívánságokat teljesít, vagy éppen elutasít. Meg sem fordult a fejemben, hogy mindeközben a rengeteg tennivaló közben Isten magányos lenne.
Tovább szövögetve a gondolataimat, elképzeltem egy napját. Egy átlagos, hétköznapi napot, amikor semmi rendkívüli esemény nem zavarja meg a nyugalmat. Sehol nem üti fel a fejét járvány, nem robbantanak ki vallási háborút, nincs repülőgép-szerencsétlenség, se árvíz, de még egy tűzhányó sem lépett működésbe.
Minden reggel korán kel. Már a nap első sugarai ébren találják, kiballag a postaládájához és begyűjti a leveleket. Ilyenkor van a legtöbb kérés. Általában még kétszer érkezik posta, de este inkább csak a hálaadások jellemzőek.
Belebújik a házikabátjába, lábára jó meleg papucsot húz. Kiballag a konyhába, főz magának egy csésze illatos teát, – a csipkebogyó – hibiszkusz a kedvence – kényelmesen elhelyezkedik a hatalmas íróasztala előtt, és munkához lát. Először is szortírozza a beérkezett, hatalmas mennyiségű postát. Isten precíz. Az íróasztala bal oldalán, közvetlenül a lámpa mellett három hatalmas iratrendező terpeszkedik lustán, mindhárom gondosan felcímkézve. Baloldalon, az asztal legszélén az „Isten ments”, középen a „Módjával”, legbelül, Isten bal kezénél a „Nem tűr halasztást” nevű dobozkák várják, hogy Isten megtöltse őket.
Az elsőbe kerülnek a szidalmak, istenkáromlások, átkok és teljesíthetetlen kérések – gondolok itt olyanokra, mint holdutazás, kábítószer, erő az öngyilkossághoz, segítség bűncselekményhez, – ezeket Isten el sem olvassa, úgy dobja a kosárba.
A másodikba olyan kérések kerülnek, amelyeket csak akkor áll módjában teljesíteni, amikor minden más, fontos tennivaló után értelmét látja, és a kérés gazdája bemutatja a zsebében fialó talentumokat, jelezve, hogy feltétlen híve Istennek.
A harmadik a legfontosabb, ami a legtöbb odafigyelést igényli Istentől. Ebbe kerülnek azok a dolgok, aminek az elintézése még Istennél sem tűr halasztást. – Nagykönyvet adni a születő gyermek kezébe, lefogni egy haldokló szemét, átsegíteni a vizsgán a szorgalmas diákot, beteg kezét fogni a fájdalmas beavatkozások alatt és segíteni az életért küzdeni, szájába adni az első szót a kisgyermeknek, és más efféle, fontos dolgok.
Most gondolom, felkapod a fejed, mert nem említettem a terroristákat, a háborúskodókat. Tudod, ezek Isten logikája szerint a középső dobozban lévő akták. A háborút, az erőszakot Ő semmilyen formában sem támogatja. Az emberi találmány, azt oldják meg az emberek maguk. Ha marad egy kis ideje, segít az ártatlan áldozatokon, utat enged egy-egy jóérzésű katonának, de nagyon haragszik akkor, ha egy-egy ilyen estet az Ő nevében követnek el.
Amint a postával végzett, kinyújtóztatja tagjait, és munkához lát. Egymás után kerülnek az akták a bal oldalról a jobb oldali, hatalmas ládába, amire egyszerűen csak ennyi van írva: „Elintézve”. Amikor a „Nem tűr halasztást” címkéjű rekesz kiürül, Isten engedélyez magának egy kis pihenőt. Felöltözik, vállára veti a kabátját, fejébe nyomja a kalapját és lemegy egy félórácskára, a Földre. Egy parkot választ, ahol még ki lehet ülni a késő őszi napsütésbe, a játszótéren gyermekek játszanak, kismamák tologatják kicsinyeiket babakocsikban, közben az ebédről cseverésznek, idősödő urak verik a blattot, nagymamák kötögetik a sálakat. Épp egy pizzás fiú kerekezett el mellette, amikor észrevette a nőt a padon. Írt éppen. Isten elmosolyodott, mert Ő már tudta, hogy miről fog szólni a nő írása, az az írás, amit éppen csak elkezdett. Amikor a közelébe ért, a nő egy kicsit odábbhúzódott, hogy helyet adjon Neki, pedig nem is láthatta Őt. Isten leült, hagyta, hogy a nap melengesse fáradt tagjait, lediktálta a mesét a szomszédjának, akinek azóta sem sikerült olyan jóra egy meséje sem, mint az, amit ott a padon írt. Pedig próbálkozik azóta is rendületlenül.
A nap már magasan járt, amikor felállt a padról és elindult kifelé a parkból. A falevelek színes táncot jártak körülötte, a bokrok meghajtották kicsit felé magukat, de Ő észre sem vette. Késésben volt, ezért kicsit bosszankodott, amikor egy gyalogátkelőhelynél hosszú perceket kellett várnia, hogy végre egy autós átengedje. Fiatal nő állt mellette egy kisgyerekkel. A nő oda sem figyelt Rá, de a kisgyermek le sem vette a szemét Istenről. Cinkosan összemosolyogtak, Isten mélyen a kisfiú szemébe fúrta tekintetét és a maga sajátos módján egy szót adott a fiúcska szájába. Az az anyjára nézett, és először életében nevén szólította: – Anya. A hatást már nem várta meg, úgyis tudta, milyen sokat jelentett a nőnek az a négy betű.
Hamar kiért a városból. Útközben még segített egy mentősnek egy közlekedési balesetnél, a hóna alá nyúlt egy részeg embernek, hogy esés közben baja ne essen, útba igazított egy idős, eltévedt asszonyt, két fiatalnak úgy irányította az útját, hogy azok keresztezzék egymást, lefogott egy ütésre lendülő kezet, és mielőtt a kapuján belépett volna, még gazdát talált egy kóbor kutyának.
Otthon aztán fát dobott a tűzre, újra átnézte a tennivalókat, majd napnyugtáig dolgozott. Az alkonyatot az ablakból nézte. Szerette a naplementét, a vörös, sárga és arany színek kavalkádját, szerette elnézni a felhők játszadozást, az esti szürkület lopakodását, a Nap és a Hold találkozását. Isten kicsit engedte, hogy pár szót váltsanak egymással, majd aludni küldte a Napot, a Holdat pedig csillagjai keresésére ösztökélte.
Este a kandalló fényénél befejezte a munkát, leült a karosszékébe és elolvasta a napi jelentést. Elborzadt. Azon az egy napon, míg Ő a Földön volt, történt egy vonatszerencsétlenség, két árvíz, öt gyilkossági kísérlet, négy terrortámadás, tíz verekedés, nyolc gyermekrablás, hat szívroham, kilenc idegösszeomlás, három verekedés és pár apróbb kihágás a törvény ellen. Isten megfordította a lapot arra a felére, ahova a jó dolgokat írták össze. Elmosolyodott. Azon a napon tizenketten megtértek, hatan házassági fogadalmat kötöttek, huszonhatan születtek, volt száz és száz köszönetmondás, ezren mondták ki a szót „szeretlek”, volt simogatás, kézenfogás, felsegítés, helyátadás, megbocsátás és hallgatás.
Isten leengedte kezéből a jelentést, ült még egy kicsit a szobában és magában azt gondolta, hogy butaság azt gondolni, hogy magányos. Ha jól belegondol, nem is az, hiszen, ha minden lélek a barátja, akiben otthonra talált, akkor Ő a világ legközkedveltebb lénye. Ezzel a gondolattal és szája szegletében mosollyal tért nyugovóra, hogy másnap új erővel kezdhesse a napot.
Néma
2008 december 2. | Szerző: Nurse
Csak vagyok. Némán.
A szemem nem lát semmi érdekeset.
A fülem nem hall semmi váratlant.
A receptoraim nem szállítanak információkat.
Az agyam nem küld parancsot a hangszálaimnak.
A nyelvem nem formál szavakat.
A kezem nem üti le a billentyűket.
Csak vagyok. Némán.
Hogy is volt?
2008 november 27. | Szerző: Nurse
-Tanuld meg, a vantól sohasem kell félni! Félni csak a nincstől kell! – mondta nagyanyám, miközben minden ellenkezésem ellenére egyre csak pakolt a kosaramba mindent, ami a keze ügyébe került. Főzetre való babot, zserbóra elég dióbelet, pár darab tojást a szomszédasszonytól, két almát, egy aprócska tököt, céklát, zellerzöldet, kaktusz hajtását, tulipán hagymáját, és még ki tudja mit nem, csak adhasson, csak vihessem, mert ott a városi házban úgysem terem. Dolga végeztével leült, állát a botjára támasztva panaszolja, hogy újabban vérzik az orra, de orvoshoz nem megy, mert haragszik rá. Az valamilyen aprósággal magára haragította vagy tíz éve. Azóta csak akkor látja, ha elmegy a ház előtt. Lábához dörgölődzik a macska, lenyúl hozzá, kezét az állat fejére teszi, az hagyja és belesimul az öreg kézbe. A konyhában ég csak a tűz, majd este gyújt be a szobába, mert a cigány Gazsi csak kevés fát aprított.
– Nincs itthon semmim! – szabadkozik szégyenlősen.
– Mivel kínálhatnálak meg benneteket? – és már megy megint, keres és talál. Néhány szem nápolyi, valamelyik szomszéd hozta, pohár, bor, azt meg talán valamelyik gyerek. Ö nem iszik, majd este tesz fel egy kis csipketeát, aztán tévézés közben morzsol egy kis kukoricát, vagy diót tör az ünnepekre.
– Jövőre nem szántatom fel a kertet – közli alig hallhatóan, kicsit lehajtja a fejét, kifújja az orrát, mintha náthás lenne, pedig csak siratja az erejét, a fiatalságát. Hamar összeszedi magát. Újságolja a kutyát.
– A Gazsi hozta azt is, Morzsinak hívom. Kell ide nekem egy kutya, mert soha nem tudhatja az ember. Annyi mindent hallani itt a faluban.
Nézem a kutyát, jobban fél, mint Ő, talán még bohócnak is gyenge, de az Övé. Nem lesz annyira egyedül. Mutatja a hűtőt. Tele van. Nem kell érte aggódni, tud Ő vigyázni magára. Csak az orra vére ne folyna.
– Máris mentek? Olyan ritkán jöttök. Szólj az öcsédnek is, hogy várom, már rendeltem neki süteményt a Jolánkánál. Az úgy ízlett neki múltkor. – És mozdul és ölel, és búcsúzik. Minden alkalommal utoljára és örökre. A tornácon még elosztja a virágokat, melyiket ki örökli, még beleénekel a múltba:
– Hogy is volt? Rossz a Jézus kiscsizmája, rossz a ködmöne… Emlékszel, Lányom? Mennyit énekeltük a dunna alatt!?
Elmorzsolunk egy-egy könnycseppet, megígérem, hogy jövök hamarosan. Aztán csak áll a ház előtt a kutyával és a macskával és integet, amíg el nem nyeli a kanyar az autót.
Megjöttem
2008 november 11. | Szerző: Nurse
– Megjöttem, Idesanyám! – hallottam meg a mondatot immár sokadszor. Bevallom, amikor először hallottam, kissé meglepődtem, és valami mögöttes, hátsó szándékot véltem felfedezni. Másodszor ízlelgettem kicsit a szavakat, de nem kerültek közel a szívemhez. Harmadszor már elgondolkoztam. Kezdtem megkedvelni. Majdnem felnőtt fiam minden szeretetét beleszövi az üdvözlésbe. Hát, ha így szeret az Istenadta, akkor így szeret! Én megalkuszom.
Ma már örülök, ha meghallom a mondatot, mert azt jelenti, – Örülök, hogy látlak, Anyám, Velem minden rendben van! – Valljuk be őszintén, nem is kell több egy anyának!
Peronon
2009 január 14. | Szerző: Nurse
„… gyorsvonat azonnal indul. Kérjük, fejezzék be a felszállást.”
A peronra még együtt érkeztünk, szerelmesen, kéz a kézben. A szemünk beszélt csak, nem is kellettek szavak, anélkül is tudtuk mindketten. Összetartozunk. Egy pillanatra félrenéztél, majd vissza rám. Abban a másodpercben értettem meg, amit nem mondtál ki. Beszélt helyetted a szemed. Keserű szavakat. Próbáltam válaszolni, de jéggé fagytam ott, a fülledt, nyári délutánban. Egy darabig még álltál, majd lazult, egyre csak lazult a kezed a kezemen, egyesével fejtetted le az ujjaimat. Minden ujjam egy kapocs, ami most megszakad, majd erőtlenül, magára hagyottan markolássza a semmit. Még mindig a szemembe néztél, némán könyörögtél, hogy értsem meg. Aztán egy ugrással a vonaton voltál. Ott egy pillanatra megálltál, de nem néztél vissza. Akkor nem. A szemem sarkából láttam csak, ahogy az arcod az üveghez nyomod, a szád azt a kilenc betűt formálja: Szeretlek. Elindult a vonat. Előbb végtelenül lassan, majd egyre gyorsabban, végül elnyelte a végtelen horizont kékje. Álltam és néztem utánad, de belül fáradtan rogytam a peron kockaköveire. Némán kiáltottam: – Ne menj el, maradj még! Szeretlek! – De a sikításomat elnyomta a hangosbemondó recsegése.
„ … a vágány mellett kérjük vigyázzanak”
Oldal ajánlása emailben
X