Nyusziskakaó
2009 február 16. | Szerző: Nurse
– Nyusziskakaó!
Jaj, ne! Még ne! Mi lenne, ha nem mozdulnék? Ha csak feküdnék békésen a takaró alatt, szép nyugodtan venném a levegőt, mintha nem is hallottam volna az ébresztőt. Minden reggel ezzel ébreszt. Könyörgöm, ma vasárnap van! Aludni szeretnék! Csak egy kicsit még! Légyszi! Ígérem jó leszek, csak bújtasd vissza ezt a Szőrmókot még az ágyikójába! Áll az ágyam végében. Érzem a pillantását. A nagy boci szemeit rám emeli, és amikor nem mozdulok, kicsit hangosabban…
– Nyusziskakaó!
A hóna alatt ott az elmaradhatatlan rongybaba. Ruhája persze nincs, azt nem engedi, hogy felöltöztessük. Sorba vettük a szebbnél szebb babaruhákat, csilli-villi ruhácskákat, szoknyácskákat, kabátkákat, de csak néhány percig tart a varázs. Azt mondja, nincs szaga. Hát az nincs. Tényleg nincs, csak illata, finom öblítő illata. Öblítő. El ne felejtsek venni holnap a boltban, meg kenyeret, meg …
– Nyusziskakaó! Nyusziskakaóóóó!
Nem! Nem! Nem! Ezt már nem lehet mozdulatlanul kibírni! Miért nem tud ez a gyerek még egy kicsit aludni? Mint egy normális 4 éves. Most jön majd, hogy …
– Anyaaaa! Nyusziskakaóóó!
Mi lenne, ha megcsinálná magának? Már jobban ismeri az arányokat, mint én. Ha csak egy fél kanállal kevesebbet, vagy többet rakok, már el sem fogadja. Vagy, ha nem a megszokott módon tálalom. A múltkor egy fél órán át vitatkoztunk, hogy ez bizony az a bizonyos kakaó, csak nem zacskóban vettem, hanem dobozban. Meg sem akarta inni.
Na, most mozdul. Lassan idesettenkedik a fejemhez, apró ujjacskájával megpiszkálja az arcomat, belepuszil a fülembe. Na, ember legyen a talpán, aki ezt kibírja mozdulatlanul.
– Nyusziskakaó!
Ha még egyszer elmondja…. Kénytelen leszek felkelni. Durmoló üzemmód bekapcsol, irány a konyha. Csak ne kellene villanyt kapcsolni! A fény most egyenlő lenne egy fejbevágással. Mi lenne, ha berántanám magam mellé az ágyba? Van mikor bejön, visszaalszik és nyerek vagy fél órát. Fél óra alvás. Vasárnap fél hatkor. Hol van ilyenkor az Álommanó? Hú, de hideg a lába! Ennek a fele sem tréfa! Holnap meg futhatunk az orvoshoz. Ne, Kincsem! A szememet ne szúrd ki, arra még szükségem lesz, meg a fülemre is. Nem lehetne, hogy a ciróka-marókát egy óra múlva tűzzük műsorra? Rendben, rendben, megadom magam, szólok apádnak, hogy keljen fel, és készítsen neked egy nyusziskakaót.
– Apa! Apa! Nyusziskakaóóóó!
Intermezzo
2009 február 3. | Szerző: Nurse
– Jó napot! Ezt a levelet…
– Sorszám?
– Az nincs. Egyedül vagyok, ezt a levelet…
– Vegyen sorszámot!
– Vettem. Jöhetek? Csak én …
– Majd szólítom!
– De …
– Mondom, majd szólítom!
– Most komolyan mondja? Az egész postán egyedül vagyok!
– ….
– Nézze, sietnék! Csak ezt a levelet…
– …
– Hányan várnak előttem?
– 523
– Na, végre! Ezt a levelet szeretném feladni.
– Jó napot kívánok! Kínálhatok Önnek kedvezményes hitelt?
– Esetleg biztosítást?
– Nem. Csak ezt a levelet, legyen szíves!
– Nagyon kedvező konstrukciók…
– Nem! Nem! Nem! Vegye el a levelemet! Sietek!
– Ne tessék hangoskodni, csak a dolgomat végzem!
– Akkor végezze! Vegye el ezt az átkozott levelet, és felejtsen el!
– Ajánlva?
– Nem.
– Elsőbbséggel?
– Nem.
– Pedig úgy gyorsabb!
– Nem érdekel, csak tegyen már rá egy vacak bélyeget!
– Siet?
– Igen sietek. Igaz, ez Magát hidegen hagyja. Itt van 200 forint. Tegyen rá bélyeget, és felejtse el, hogy itt voltam! Viszontlátásra!
– Még ilyet! Most meg hova fut? És a visszajáró? Hogy micsoda emberek vannak!
Angyal
2009 január 30. | Szerző: Nurse
Kora reggel előttem mentél a hóban.
A szűz hó világított csak, az a végtelen pihe-puha fehérség. Csak a hó, ami az éjszaka leple alatt, észrevétlenül és hangtalanul lopakodott ide a semmiből.
Nem is láttalak már, csak könnyű lépteid finom nyomát őrizte az út. Egy apró, könnyű, sietős sóhajtás csak, ami itt maradt utánad. Kicsiny lábnyomok. Alig érintették a havas utat. Abban a pillanatban azt hittem angyal vagy, ember lábú angyal, aki lejött a földre, végigszaladt a járdán, majd felrepült újra a hópelyhek közé, a semmibe.
Követtem lépteid. Lábam raktam nyomodba, ugráltam és szökkentem, tipegtem és pipiskedtem, hogy ki ne maradjon egyetlen árva ütem se. Hallgattam, hogy halljam én is a zenét, a muzsikát, mit megkomponáltál előttem a hó – paplan orgonán.
Egy ponton megálltál. Éreztem a rezdülést, apró kis földrengés. Kutattam körbe, mit nézhetett apró angyalszemed. Aztán megláttam. Földbe gyökerezett a lábam, a szépség lenyűgözött. A fák vállain vastag vattaköpeny, a bokrok közé a tágas térre elterült a hó, mint egy óriási adag tejszínhab-takaró. A nap éppen rózsaszín sugarait nyitogatta. Próbálgatta, hogy tudnak rohanni a fehér paplanon. Mennyei színek! Kedvem lett volna átrohanni az úton, belefeküdni a hótakaróba, tágra nyílt szemmel nézni, csak nézni a lefelé szédülő hópelyheket, hagyni, hogy a szemem előtt játszanak, az arcomra olvadjanak, mosolyra fakasszanak. Aztán a kezeim mozdulnának. Csak úgy lassan, föl-le, föl-le, és nem maradna utánam más, csak egy boldog angyal, egy földre leszállott.
Isten éltessen Mamika!
2009 január 22. | Szerző: Nurse
Ez a nap sem volt más, mint a többi. A reggel észrevétlenül osont be a szobába. Egy ideig megbújt a kicsiny terasz kockakövei között, rózsaszínűre festette a fehér karosszéket, aztán bekopogott a redőny résein, végigvonult a szobán, bebújt a meleg dunna alá, megcsiklandozta a szempillákat, kicsit elidőzött az öreg, fáradt arcon, majd hangtalanul tovalibbent.
Mamika felsóhajtott. Nem akaródzott még felkelnie. Lustán kinyújtóztatta fájós lábait, összébb csukta a szemét, remélve, hogy marasztalhatja még azt az édes álmot, amit megzavart a reggel tolakodása. Aztán eszébe jutott. Nagy nap lesz a mai! A széken már kikészítve az ünneplő ruhája, a nővér tegnap még az inget is frissen vasalta, hogy Mamika ma gyönyörű legyen. Igen, ma fel kell vennie a legszebb mosolyát, hiszen ma eljön. Ma biztosan eljön Ő is. A Fiú. Beteg szegény, ritkán tud jönni, de ezt a napot nem felejtheti el, lakjon bármilyen messze. 50 éve, mióta a Fiú elment egyedül élt. Papika már régen meghalt, még a Fiú Svájcba költözése előtt. Akkor azt hitte, nem éli túl. Rettenetes volt a magány, az üres ház folyton hideg volt és minden sarok rájuk emlékezett. Hány éjszakát sírt át, hány nappalt dolgozott végig keményen, fáradhatatlanul, hogy valahogy múljon a nap, a hónap, az év. Minden vasárnap megfőzte a húslevest, a paprikás csirkét és a fánkot, a kedvenceit, hátha megjön, hazajön, de az étel minden hétfőn levándorolt a házmesterékhez, az ágy is bevetve állt hónapokig. Kezdetben ritkán jöttek hírek. Csak idegenek hoztak néha üzenetet, hogy jól van, minden rendben van, de nem írhat, amint lehet, jelentkezik. Soha nem felejti el azt a percet, amikor legelőször telefonált. Csak állt, kezében az öreg telefonnal, hallgatta a Fiút, aki csak annyit tudott mondani, hogy – Mamika, szeretlek! – Mire szólhatott volna, megszakadt a vonal. Pedig szerette volna belesikítani a világba, hogy – Én is Fiam! Én is! – de csak a kutya fülét tudta megvakarni, miközben kiesett a telefon a kezéből.
Aztán egyszer csak ott állt az ajtóban. Meg sem ismerte, eljárt felette az idő. Egy komoly, meglett férfi kért bebocsátást, amikor ajtót nyitott. Először el akarta küldeni, de az idegen megszólította: – Mamika, hát nem ismersz meg?
Azt hitte, elájul. Mennyi ideig kellett nélkülöznie ezt az arcot, ezt a kezet, amelyik ott pihent az övében. Azt sem tudta, mihez kezdjen. Rég nem főzött már húslevest. Rég nem szellőztette át az ágyneműt.
Azóta gyakrabban jön, főleg, mióta nyugdíjas lett. Azt kicsit sajnálja, hogy nem nősült meg, hogy unokái nincsenek, de a fontos mégiscsak az, hogy ma eljön. Ő, a Fiú.
– Jó reggelt Mamika! Jöjjön, segítek felöltözni! – köszönt be a nővér. – Nagy nap ez a mai, a Polgármester úr is eljön, a konyhában már itt a torta. Na, mit szól? Örül, Mamika?
– És Ő? Mikor jön? Telefonált? – szólt türelmetlenül Mamika, miközben engedelmesen hagyta, hogy a nővér megfésülje.
– Türelem, Mamika! Ebédre biztosan itt lesz! – mondta az ápolónő mosolyogva, majd kilibbent a szobából.
Ólomlábakon vánszorgott az idő. Szomszédok jöttek félénk mosollyal, de Mamika egyre csak az ajtót leste türelmetlenül. Nem is figyelt a csacsogásokra, a köszöntőkre, egyre csak az órát nézte. Soha ilyen lassan nem ütötte el az időt az ódon óra, soha ennyire nem várta még az ebédre hívó hangot.
A nővér lekísérte az ebédlőbe. Megijesztette a sok idegen arc. Mindenki miatta jött el, őt ünnepelni gyűltek össze. A polgármester köszöntötte, de Ő nem figyelt rá, az Igazgató ajándékot adott, észre sem vette, egyre csak az ajtót nézte, egyre csak várt, türelemmel és türelmetlenül, mint életében olyan sokszor. Fel akarták vágni a tortát, pezsgőt bontottak, meg sem kóstolta.
Épp elütötte a harang a delet, amikor nyílt az ajtó és az ajtóban megjelent Ő. A Fiú öreg arca mosolygott, egyik kezében bot, másikban 100 szál vörös rózsa. Nehézkesen mozgott, félénken megállt a karosszék előtt, szinte egész testét eltakarta a hatalmas csokor.
– Isten éltessen Mamika! Isten éltessen 100. születésnapodon Édesanyám!
– Most már minden rendben van! – szólt mosolyogva Mamika – Hol az a pezsgő?
Barátságlevél
2009 január 16. | Szerző: Nurse
nem is jó szó rá a díj – szóljon, akinek eszébe jut rá jobb kifejezés –
inkább jelzés a barátságról és a közelségről, ami legkevésbé értendő
földrajzilag.
Lényege,
hevenyészett fordításban: Ha blogolsz, hiszel a ‘proximitásban’ a
térben, időben, és kapcsolatokban való közelségben és teszel is érte.
Ezek a blogok különösen varázslatosak. Íróik célja, hogy barátokat
találjanak. Nem az anyagiak vagy a hatalom érdekli őket. Reméljük, hogy
amikor kibomlik a szalag az üzeneten, még több barátság fog születni.
Figyeljünk oda jobban az ilyen blogokra!
Add tovább nyolc újabb blogolónak és mutasd meg ezt a leírást is!”
Világ – nézet
2009 január 16. | Szerző: Nurse
Sajnos a kettő ritkán találkozik, de amikor igen, kifordul sarkaiból a Föld.
A hazug
2009 február 26. | Szerző: Nurse
A szemedben láttam, tudod, hogy hazugok a szavaim, mégis hagytad, hogy hazudjak. És én meséltem. Meséltem színes hazugságokat.
Meséltem neked tavaszról, színekről, virágokról, gyógyító napsütésről, az égen játszadozó felhőkről, a fenyő illatáról, a patak csörgedezéséről, a gyümölcs íncsiklandó zamatáról. Gondolatban elvittelek oda, ahol a folyók találkoznak, a híd lábánál megálltunk kicsit. Emlékszel, apró falatkákkal etettük a hattyúkat? Aztán kisétáltunk a parkba. Egy padon aztán kéz a kézben süttettük az arcunkat a napsütésben. Szántottunk, vetettünk, gyomláltuk a búza közé keveredett konkolyt. Aztán a nyárról hazudtam. Kiültünk a vén diófa árnyékába, és egy jeges limonádéval a kezünkben múlattuk az időt. Te csak mosolyogva nézted, ahogy csokrot kötök a kert virágaiból, hogy a szobádba költözzön a nyár.
Az őszről már nem meséltem. Láttam, elfáradtál. Kicsiny kezed a kezemben nyugtattad, mosolyogtál is talán, de a szemedben láttam, hogy tudod, hogy minden szavam hazugság.
Hazugság, mert neked már nem lesz tavasz, és nem lesz nyár sem. Hogyan is mehetnénk világot látni, amikor a folyósóra sem tudsz már velem jönni? Hogy mondhatnám el, hogy neked nem lesz holnap, nem lesz napsütés és virág, nem lesz folyó és diófa? Hogy mondhatnám el, hogy el kell menned?
Csak fogom a kezed, egy imát mormolok gondolatban, talán mondok még valamit holmi reményről, amit nem szabad feladni, aztán letörlöm a könnycseppet az arcodról. Talán a szemedbe ment a szappan. Elfordulok, teszek –veszek körülötted, és letörlöm a könnycseppet a szemem sarkából. Talán belement valami por. Aztán visszafordulok, és mesélni kezdek újra, pedig mindketten tudjuk, hogy hazug vagyok.
Oldal ajánlása emailben
X