Hagyd meg nekem azt a
pillanatot!
Azt, amikor hosszú kamaszkezeiddel magadhoz húzol, pehelyborostás
arcod
szorítod az
enyémhez.
Alig hallhatóan a fülembe súgod: “Szeretlek, Ides!”
Hagyd meg nekem azt a
pillanatot!
Azt, amikor én még
szorosabban ölelem a derekad, – fel sem
érek magasabbra –
szinte érzem a véred lüktetését, a véredét, mely egykor enyém volt.
Felnézek rád elérzékenyülten, hogy visszasúgjam: “Én is! Én is
szeretlek,
Kisfiam!”
Pedig szívem szerint
világgá kiabálnám.