Silentium

2009 június 12. | Szerző: Nurse |

 Kezdetben nagy lesz a csönd
biztosan.
Azután majd lassan
megszokom ezt is,
mint minden mást.
Kicsit belerévedek
a múltba,
emlékfestéket vakarok,
miközben állok, várok,
mindig csak arra,
hogy mozduljon valami,
talán egy láthatatlan szál,
egy dallam, ütem,
amit dúdolni lehet
álmodozva.

Aztán elmúlik ez is.
Túlélhető.
Vége a háborúnak.
Most már nem leszek
áldozat,
talán nem halok bele.
Apró forgácsként
pattogzik le rólam a máz,
mégsem roppan össze
édes csoki-életem.