Ha megdobnak kenyérrel …

2011 február 10. | Szerző: Nurse |

 

Szeptember volt. Talán az
eleje, de az biztos, hogy reggel. Beszélgettünk. Apróságokról. Az élet fontos
dolgairól, írásról, barátokról, az időjárásról, csakúgy, mint máskor.

Akkor hoztad szóba, hogy
bajban vagy. Nagy bajban. Becsületbeli ügy. Délutánig a föld alól is elő kell
kerítened valamennyi pénzt. Sokat. Azt mondtam, kár, hogy nem laksz közelebb.
Ha itt laknál, talán tudnék segíteni. Könnyekig meghatódtál, mondtad, és én
hittem neked. Miért is kételkedtem volna? A kép, amit magamban kialakítottam
rólad a beszélgetéseink, és az írásaid alapján, elaltatták a gyanúmat, nem volt
okom kételkedni. Délután már itt voltál a pénzért. Odaadtam, semmi okom nem volt, hogy ne
tegyem.

Egy hétre kérted. Nem fizették
ki a munkádat, mondtad, de napok kérdése és pénzhez jutsz, akkor az lesz az
első, hogy megadod a tartozást. Kicsit fájlaltam még, hogy talán öt percet
voltunk együtt, csak amíg a pénzt átadtam, aztán elmentél, meg sem kérdezted,
mi van velem. A sietségnek tudtam be és a szégyennek talán, hogy pénzt kellett
kérned tőlem.

Minden megtakarított
forintomat neked adtam. Tudod, nem vagyok gazdag, de anyám azt mondta, hogy egy
nőnek mindig kell, hogy legyen megtakarított pénze, amiről még a férje sem tud,
soha nem lehet tudni, mikor kerül olyan helyzetbe, hogy szüksége lesz rá. Én is
félretettem minden névnapi és születésnapi ajándékforintot, minden aprót, így
lassanként gyűlt össze az az összeg, amit kölcsön adtam. Csak egy hétről volt
szó.

Folyton az motoszkált bennem,
hogy hibát követek el, mert a barátságba nem szabad anyagiakat keverni, annak
soha nem lesz jó vége, de amikor olvastam a novelláidat a bajtársiasságról, a
barátságról, az empátiáról, az odafigyelésről, az adakozásról és elfogadásról,
akkor mindig megnyugodtam, te biztosan nem csapsz be. Nem, ez meg sem fordulhat
a fejemben.

Aztán csak nem jelentkeztél.
Amikor odáig jutottam, hogy megemlítem a pénzt, akkor mindig jöttél valami
szívbemarkoló sztorival az albérletedről, a fiadról, az unokád betegségéről, és
én úgy éreztem, na nem, most tényleg nem kérhetem vissza a kölcsönt, hiszen
nekem van fedél a fejem felett, van étel az asztalomon, egészségesek a
gyerekeim. Így jött el a karácsony. Az első. Nem vettem plusz ajándékokat,
ahogy szerettem volna. Nem volt miből. Még mindig beszélgettünk reggelente, találkoztunk
is néha személyesen, vártam, hogy talán magadtól szóba hozod, hogy elnézést
kérsz, vagy valami mentséget keresel, de nem ez történt.

Januárban az asztalra csaptam,
hogy legalább egy részét fizesd vissza, nekem is kiadásom lesz, ami nem várhat
tovább, így nagy nehezen és kegyesen harmadát visszaadtad. Akkor ígéretet
kaptam a többire is, hiszen az egy hét már sokszorosan elmúlt. Néha azért
eszembe jutott, ha minden hónapban csak egy aprócska összeget teszel félre, már
vissza tudtad volna adni az egész összeget kamatostól. A józan paraszti ész, és
a becsület így kívánta volna. Aztán meg az, hogy ki vagyok én, hogy ítéletet
mondjak, vagy számon kérjek bárkitől bármit. Biztosan jó okod van a
késlekedésre.

Nyáron újra próbálkoztam. Be
akartam iratkozni egy fotóstanfolyamra, tudod, mennyire szeretek fotózni, és az
az összeg hiányzott a részvételi díjból. Kértem, utald át a megadott számlára.
Nem tetted. Egyszerűen kiléptél az életemből. Nem akartalak zaklatni, még
mindig bíztam benned. Gondoltam, ismét egy átmeneti nehézség, egy kifizetetlen
számla, egy nagyobb adomány az iszapkatasztrófa áldozatainak. Mert közben újra
ősz lett. Aztán karácsony. Megint kicsit szerényebben.

Tulajdonképpen magam sem értem, mire is várok, hiszen már több,
mint egy éve tartozol? Nem csinálok balhét, nem küldök rád verőlegényeket, nem
fenyegetőzök jogi lépésekkel. Egyszerűen csak várok. Várom, hogy a megadott
számlaszámra átutald a tartozásod, hogy aztán nyugodt szívvel írhass szívbemarkoló
történeteket a barátságról, az odafigyelésről, becsületről, a kenyérre dobott
kövekről. Te és a farkastörvényeid!