Ajándék

2010 december 22. | Szerző: Nurse |

 

– Tudod, hogy mennyire utálom a karácsonyt! – dörmögte férjek gyöngye kb. az ötödik boltban,  ahová magammal cipeltem.

– Én is szívem, én is – fűztem a karom az övébe, hogy még véletlenül se tehessen meghátráló lépéseket – de ajándék nélkül mégsem karácsony a karácsony, nem igaz? – és már vonszoltam is magammal a következő, valamelyest olcsóbbnak látszó üzletbe. Hiába, no! Recesszió van, vagy mi a csuda. Ott kell takarékoskodni, ahol lehet.

Egy pillanatig ugyan éreztem még egy kis csekélyke ellenállást a balomon, de aztán hirtelen megszaporázta a lépteit – alig tudtam vele tartani – és célirányosan elindult a cipőrészleg felé. “Ó, az én drágám, mégis csak tanulékony, csak nem az én ajándékomat akarja beszerezni? Azt a cuki kis csizmát.” – gondoltam magamban, de csalatkoznom kellett, mert életem párja kényelmesen hátradőlt egy próba-széken és csak ennyit mondott:

– Én itt megvárom, míg körülnézel!- aztán mikor látta kitörni készülő hisztimet még hozzátette – Csak, hogy el ne veszítsük egymást!

Logikusnak tűnt a dolog. Annál is inkább, mert iszonyatosan tud szenvedni egy-egy bevásárlás alatt, ha csak teheti, nagy ívben elkerüli a bevásárlóközpontokat. Ez aztán rendszerint azzal jár, hogy vagy  nem vesz ajándékot senkinek, vagy megveszi az első tárgyat, ami a keze ügyébe kerül, vagy az történik, ami két éve karácsonykor. Na, ezt el kell mesélnem!

 

Szenteste volt. Vacsorához készülődtünk éppen. A lejátszóból halk zene szólt, csupa szívet melengető karácsonyi ének. A kedves mama az asztalfőn, a gyerekek tűkön ülve ingáztak a nappali zárt ajtaja, a bejárati ajtó és az étkező között. Az asztal szépen megterítve, már félig leégett a gyertya az asztaldíszen, a vacsora már harmadszor került vissza a sütőbe, mert életem párja csak nem érkezett meg időben, pedig szent esküvéssel ígérte. Úgy, a harmadik telefonhívás után végre csörrent a kulcs a zárban. Bevallom, kicsit morcosan fogadtam, de rámkacsintott azzal az elbűvölő, zöld szemével, és súgva kért, hogy a gyerekeket csaljam ki valahogy a konyhába. Tágra nyílt szemem azt kérdezte: “Csak nem hoztál ajándékot?” Egy lehengerlő, magabiztos bólintás volt a válasz, ami azt mondta, hogy “látod szívem, bízhatsz bennem, felnőttem a feladathoz”. Hát, igen. Bíztam benne. Talán elhamarkodottan.

A vacsora nagyon jól sikerült. Leszámítva talán azt az aprócska tényt, hogy a hús teljesen kiszáradt, a kedves mama nem szereti a halat, a gyerekek meg annyira izgatottak voltak, hogy egy falatot sem tudtak enni. A desszert után férjek gyöngye jelentőségteljesen felált, kérte, hogy énekeljül el a “Mennyből az angyal”-t, a nappali ajtajában aztán megrázta a kis csengettyűt, amit direkt erre az alkalomra tartogattunk. 

Mindenki a meglepetés lázában égett. Anyuka már előre szabadkozott az ajándék miatt, amit még meg sem kapott, hogy “ugyan nem kellett volna költségekbe vernetek magatokat”, a lányok már előre eltervezték, hogy fogják felöltöztetni az álom Barbie-t, és hova állítják a tizenötödik Barbie házat, meg a lovaskocsit. Bevallom, nekem is megfordult a fejemben, hogy talán az a kis aranylánc, ami előtt vagy háromszor elsétáltattam az én egyetlenemet, aminek ecseteltem minden báját és szépségét, ott lesz valahol a fa alatt. Szóval, mindenki tele volt várakozással és ünnepélyességgel, amikor nyílt az ajtó és …

A nappali romokban hevert. Akár egy háborús frontvonal. A karácsonyfa a földön, összetört díszek hevertek a szobában szana-szét. A szaloncukrok kibontogatva a hófehér szönyegen. A kedves mama ajándék papucsa szétrágva kandikált ki a komód alól, a Barbie házak darabokban hevertek a tévé előtt, a játék lovacskák a fotelból nézték a felfordulást. És a szoba közepén,  minden meghatottságot és ünnepélyességet nélkülözve ott ült egy zsemleszínű gombóc, szájában egy meztelen Barbie babával. Egy élő, hús-vér kiskutya. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, fél szemmel a lányokat néztem, akik kitörő örömmel rohanták meg a fajtisztának még csak nagy jóindulattal sem mondható ebet. “ Kutya! Kutya! Mégiscsak van Jézuska!” -szajkózták egymás szavába vágva. Én meg anyósomat támogattam az első székhez, miközben szikrákat szórtam életem párja felé, próbáltam valami ajándék formát adni a papucsnak, a szemem azonban egyre csak azt a kis dobozkát kereste a karácsonyfa romjai között. Hiába.

Hogy mi történt? Természetesen megint elfelejtett ajándékot venni, sőt még az is kiment a fejéből, hogy szenteste a boltok korábban zárnak, ha kinyitnak egyáltalán. Éppen bánatosan tartott hazafelé, – sejtem mennyire bánatosan , de Istenem, mi így szeretjük – amikor az út közepén észrevette a kiskutyát. Egy hajszál választotta el attól, hogy áthajtson rajt. Megállt, kiszállt a kocsiból, hogy odébb tessékelje a megszeppent jószágot, amikor fenomenális ötlete támadt. Fogta a kis nyüszítő fenevadat, becsomagolta a pulcsijába és betette a csomagtartóba. Útközben aztán bánta már az egészet, nem beszélve arról, hogy a kis hálátlan hatalmas tócsával hálálta meg a mentőakciót. De már nem volt visszaút, hiszen így is késében volt. A garázsban aztán fogott egy dobozt, szépen beleültette a kiskutyát, aztán a többit már tudjátok.

Így történt, hogy életem párjának vásárlási fóbiája a legszebb karácsonyi ajándékot hozatta a Jézuskával.  Az a karácsony este nem múlt el nyomtalanul, egyrészt, mert kis idő múlva egyik lány jobban vakarózott mint a másik, a hófehér szőnyegen a csoki mellé apró, kis foltocskák kezdtek gyülekezni, a kedves mama papucsát ki kellet cserélni, de egy kedves baráttal lettünk gazdagabbak. Meg egy tapasztalattal, hogy nem feltétlenül a legdrágább ajándék a legkedvesebb, és persze egyértelmű, hogy igenis van gondviselés!  Azt a karácsonyt azóta is csak a kutyás karácsonyként emlegetjük.