Egy mosoly

2010 november 4. | Szerző: Nurse |

 

Mint egy rémálom!
Álltunk egymással szemben, édesen mosolyogva. Te szóltál valamit
egy érthetetlen, idegen nyelven. Nem tudtam eldönteni, hogy kérdeztél-e, vagy
egyszerűen csak szép napot kívántál, valamit mondtál a hőségről, esetleg csak
figyelmeztettél, hogy vigyázzak a hallban, – az egyik szófa mögött láttál egy
egeret – mert a hanglejtésed annyira idegenszerű volt, hogy nekem nem árult el
semmit. A fejemben számtalan gondolat cikázott. Átkoztam magam, amiért a
harmadik lecke után abbahagytam az angol tanulást, az oroszt meg hiába magoltam
nyolc évig, egy szó sem maradt meg belőle.
A hotelben körülöttünk nagy volt a nyüzsgés – csupa szépség és
csillogás, akár egy kacsalábon forgó palota – de mi mégis olyan árván álltunk
egymással szemben, mintha az egész világ csak kettőnkből állna. Csak te meg én.
Már a tizedik nyelvet kérdezted meg, beszélem-e. Egy félénk mosoly, egy nem.
Már éppen nyitottam a szám, hogy szóljak, én csak és kizárólag magyarul
beszélek, csak belekerültem ebbe a hatalmas óriáskerékbe, amit úgy hívnak „nagy
utazás” és felettébb röstellem, hogy nem tudok válaszolni a kérdésedre, amikor
újra kérdeztél:
– Pa ruszki?
– Nem, nem, nem! – feleltem tettetett felháborodással, és
hagytam, hogy felsorold a világ összes nációját, mint lehetőséget a
kommunikációs tabellán, és én mosolyogva mondhassam, hogy nem, no, nyet. Közben
kibújt belőlem a bennem lakozó boszorkány, mert arra gondoltam, hogy te is csak
angolul beszélhetsz az arab mellett, esetleg oroszul egy kicsit, hiszen velük
volt tele a szálloda. Akkor meg felesleges ez az egész hercehurca, nem igaz?
Hiába mondtam volna bármit, bármilyen nyelven, hiszen kettőnk között nem
mérföldek feszültek, hanem legyőzhetetlen távolságok. Ma csak nyelvi, holnap
már földrajzi, de egy valami mégis ott maradt közöttünk, ami minden nyelven
ugyanazt jelenti. Ott maradt a barátságos mosoly, és ez így van jól.