A szavaknak
nem vagyok mestere,
nehéz így
bármit is mondani.
Érzem,
most eléd kellene állnom,
és törékeny vállad
tartani, szorítani.
Kezed venném a kezembe.
Milyen göcsörtös,
milyen száraz
– az átkozott föld,
mondanád,
és megigazítanál
egy rakoncátlan hajszálat –
Akkor az arcomhoz
szorítanám kezed,
hogy törölje megindult könnyeim,
vagy bele temetném
mélyen a kötődbe,
szemembe vésném ráncaid.
Hajlott hátad emelném magasba,
levenném a rontást,
hogy semmi ne fájjon,
mosolyoddal a napfény
égi táncot járjon.
Megölelnélek.
Anya ölel így anyát.
Önfeledten tartanálak karomban,
míg világ a világ.