Jelek

1.0reggelhttps://reggel.cafeblog.huNursehttps://reggel.cafeblog.hu/author/Nurse-2/Jelek <o:p></o:p> <o:p></o:p> Voltak bizonyos jelek.<o:p></o:p> Naná, hiszen jelek mindig vannak, csak ez ember lánya nem elég okos, hogy ezeket a jeleket értelmezni tudja. Az is megeshet, hogy értelmezzük, de egyszerűen könnyebb, ha hátat fordítunk a problémának, megkerüljük, elhárítjuk, kerékbe törjük, felnégyeljük, szőnyeg alá söpörjük, bármit inkább, csak a szemébe ne kelljen nézni. Pedig mennyi kínos perctől kímélnénk meg magunkat, ha az első, a legapróbb gyanús dolognál ellenlépéseket foganatosítanánk. <o:p></o:p> Nálam is voltak jelek. <o:p></o:p> Az első úgy tavasz tájékán jött, amikor szép sorban kipakoltam a téli ruhákat, hogy helyet csináljak a könnyebb, nyári daraboknak. Aztán, ha már elővettem a szoknyákat és rövidnadrágokat, - Egy életem, egy halálom, én ezt bizony felpróbálom! – csatakiáltással egymás után bújtam bele az ominózus ruhákba. Csakhogy! Valami történhetett velük a hosszú téli napokon, mert bizony egytől egyig összementek. Valószínű, a meleg víz, vagy az új mosószer, vagy a téli hideg nem tett nekik jót, mert valahogy egyik sem akart úgy állni, ahogy kellett volna. Némelyiket csak iszonyú levegőmegtartóztatás árán tudtam összegombolni. Sallallallalé! – Megyek vásárolni! – szóltam életem párjának, aki csak egy halk miértet tudott kinyögni, de készen voltam a válasszal rögvest - összementek a ruháim! – szóltam vissza az ajtóból és még örültem is, hogy végre új ruhatáram lesz, nem kell azokat az unalmas farmerszoknyákat hordanom. <o:p></o:p> Igen a jelek. <o:p></o:p> Talán hamarabb felfigyelek rájuk, ha nem utolsónak megyek minden este fürdeni, amikor már teljesen párás a tükör, hogy véletlenül se láthassam magam benne, vagy, ha reggel nem törődök férjek gyöngyével és villanyt kapcsolok öltözködés közben. De nem tettem. Így visszagondolva, kár volt.<o:p></o:p> Az is gyanút kellett volna keltsen, hogy egyetemista nagyfiam, elsőszülött drágaságom, amikor a hóna alá húzott, hogy egy cuppanós puszival fejezze ki ragaszkodását, rendre így szólított meg: - Na, gyere kis Buddhám! – Én meg még dagadtam is a büszkeségtől, és magamban azon örvendeztem, hogy – lám, lám, felnőtt az én drágaságom, végre elismeri, hogy okos és bölcs asszony az anyja, telve szeretettel, és ennek az észrevételnek kellő képpen hangot is ad.<o:p></o:p> Ha ezekre nem is, de Éva néni áhítatos figyelmére már mindenképpen gyanút kellett volna fognom. Szinte naponta találkoztunk, és naponta végigmért azzal a nézéssel, amivel csak a Szűzanyát szokták az asszonyok a kápolnában, mielőtt térdet hajtanak az oltár előtt. A tekintete megállapodott a hasamon, elmosolyodott, és továbbsietett. Egy nap aztán bátortalanul megszólított. – Tudom, hogy még nem akarja mondani senkinek, de megkérdezhetem, mikorra várja? – Azt hittem rosszul hallok, nem is nagyon értettem a kérdést azonnal, majd zavart magyarázkodásba fogtam holmi összegyűrődött pólóról, meg kardigánról. Magamban meg csak azt gondoltam, hogy kérek a habókos kis öregasszonynak időpontot a szemészetre. <o:p></o:p> Itt talán már erősebben kellett volna koncentrálnom, de szaladtak a napok, folytak a hetek, nem volt idő ilyen csipp-csupp ügyel foglalkozni. Egy nyár végi napon történt, hogy látogatóba mentünk öcsémuramékhoz. Nagy lelkesen mutogattuk a nyaralás alatt készült képeket, különös tekintettel a tengerre, a naplementére, a fehér homokra, amikor öcsémuram váratlanul megszólalt. – Aktivisták is jöttek? – Értetlenségemet látva még hozzátette – a Greenpeace-től. Láttam ott, az előző képen egy partra vetődött bálnát! <o:p></o:p> Naná, hogy én voltam azon a képen, bronzbarnán, cuki kis fürdőruhámban napozva. Hát tehetek én róla, hogy ilyen hálátlan géneket örököltem? Na, meg ugye a kor is szépen eljárt felettem, már a nagyobb gyerekek is néniznek, és csókolommal köszönnek a házban. Különben meg kit érdekel egy csipkelődő öcs véleménye? Tudja is ő, milyen egy kövér nő! Messze vagyok én még attól, gondoltam magamban, kicsit dúlva - fúlva, de hogy mennyire nem volt igazam, az a következő hétvégén derült ki. <o:p></o:p> Anyámékhoz mentünk a hegyre. A kutyák messziről ugattak, apám a pincéből jött éppen, a konyhában hangzavar. <o:p></o:p> - Vendég van a háznál, - súgta apám félúton - itt vannak Mari nénédék. <o:p></o:p> Mari néném amolyan szókimondó fajta, az egész család féli a véleményét, és vigyázza minden szavát, nehogy a néni elefántot csináljon a bolhából. Kis gombóckával a torkomban siettem a házba, hogy mielőbb túl legyek a találkozás procedúráján, amikor Mari néném csípőre tette a kezét. Ez a mozdulat semmi jót nem ígért, hát még a fogadj Isten!<o:p></o:p> - Azt a nemjóját! De jól nézel ki! – kiáltott fel a néni, ami az ő olvasatában annyit tesz, hogy „a fenébe lányom, de meghíztál, mióta nem találkoztunk!” <o:p></o:p> Akkor, ott, a konyha hűvösében, Mari néném ölelő karjai között fejtettem meg a jeleket és fogadtam meg szentül, kisdobosbecsszóra, hogy holnaptól szigorú fogyókúrába fogok. <o:p></o:p> Azóta várom a holnapot. <o:p></o:p> <o:p> </o:p><img src="file:///C:/DOCUME%7E1/FELHAS%7E1/LOCALS%7E1/Temp/moz-screenshot.png" alt="">rich